Előny

Azért van a panelnak is előnye: nem tudja letépni a szél a tetőt.
Kezd fogalmam lenni róla, h. mi is az a "viharos erejű". EZ!

Lelkiismeret?

Vajon a sírt borító virágtenger, a drága koporsó, a díszes szemfedő, a harangok hangja alkalmas-e arra, h. elnyomja a lelkiismeretfurdalást, amiért életében nem szerettük annyira, amennyire kellett volna?

Kokárda

Tegnap láttam egy embert kokárdával a kabátján. Nincs kizárva, h. még tavaly márciusban felejtette rajta a most csak hirtelen - a tavaszuló idő hatására - előkapott kabáton.
Akár feltételezhetnénk ezt is, ha egy, magát polgárinak aposztrofáló embercsoport nem tette volna kötelezővé tagjainak a kokárdahordást ünneptől függetlenül.
Úgy elképzelem, amint otthon kornyadozik a fenyőfa június idusán, együtt aszalódnak a télapók és a csokinyulak, a penészedő szülinapi tortán pedig folyamatosan pótlódnak a fogyó gyertyák.....

Macskaléptek

Akinek van macskája, ismeri az érzést, amikor reggel arra ébred az ember, h. óvatos léptek nehezednek a takarójára, ahogy a hálóba beszabadult jószág halad lábtól felfelé.
Mindez csak akkor kísérteties, ha az embernek éppen nincs macskája.......

Biztonság kedvéért

A biztonság kedvéért jó alaposan felrázom.....a szűrt almalevet.

A jó húsleves titka

Évek óta próbálok húslevest főzni. Sokféle módszert, sokféle húst, sokféle hozzávalót kipróbáltam már. Mindig vmi lúgos ízű lötty lett az eredménye, aminek alig volt színe.
Ma rájöttem, h. nem a hús, nem a leveszöldség és nem is a fűszerek adják a lényegét, hanem egyetlen, de nagyon fontos dolog: a türelem!
Ezt nem lehet 10 perc alatt megcsinálni, mint a natúrszeletet. Ennek idő kell, mire a csirke az alig pocogó vízben előgyöngyözi magából azokat a rejtett zsírokat, amiben a zöldségek és a fűszerek aromája eggyé olvad a hús kioldódó ízével.
Sajnos a rendelkezésemre álló szakácskönyvek egyikében sem találtam normális, laikusoknak is érthető leírást a tyúkhúsleves elkészítésének mikéntjéről, azonban megint segítségemre sietett a net! Momentán azzal, h. a párom megbízott egyedi, sablonoktól mentes sírcsokorfelirat keresésével a nagymamája koszorújára, és annyira a gépen ragadtam, h. teljesen elfelejtettem a levest.
Mire kimentem megnézni, h. mennyire égett oda, pont jó is lett! :)

Táviratban????

Egyszerűen nem vagyok képes napirendre térni afölött, h. egy vidéki kórház belgyógyászatának nővére nem képes telefonon megmondani a haldokló nagymamájáról kora reggel érdeklődő páromnak, h. a nagymama előző este meghalt. Anyu ment át ( ő is az intézményben dolgozik, de nem az osztályon) érdeklődni, neki mondták, h. meghalt, és h. táviratban értesítik a hozzátartozókat.
Komolyan nem értem!
Ma a mobiltelefonok korában?
Amikor bárki, bármikor elérhető?
Mert pénzbe kerül a telefon? A távirat nem?
Vagy nincs senki, aki felvállalná, h. annyit mond: "Sajnálattal kell közölnöm, h. meghalt a nagymamája. Fogadja őszinte részvétemet.".
Ennyi emberség sincs bennük?

Útrakész lelkek

Jóformán egyszerre kerültek az intenzívre, holott semmi közük egymáshoz.

Az egyik eleve hatalmas hendikeppel indult neki az életnek, bár a körülötte élők ebből nem csináltak akkora tragédiát, mint manapság. Nagyanyám valószínűleg jó darabig fel sem fogta, h. elsőszülöttje más, mint a többi kisfiú. Az első napokban még talán találgatták is, h. kire hasonlít a gyerek. A gyerek, aki pedig már akkor az arcán hordozta az átkot. Az átkot, amit a korosodó apa hozott rá. Ma bármely gyakorlott szülész első pillantásra felismeri a bajt, akkoriban semmit nem tudtak róla. Még nem volt utrahang, nem volt AFP, nem volt kombinált teszt, a születő gyerek valóban meglepetés volt. Zsákbamacska. Ki mit húz. Nagyanyámnak nem volt szerencséje.
Hogy ő mindezt hogyan fogta fel, azt sajnos nem tudhatom. Nem tudom, mikor kezdett el sajogni benne a gyanú, h. valami nagyon nincs rendben. Akkoriban nem volt védőnői hálózat, nem volt korai fejlesztő, nem voltak gyógypedagógusok.
Nagyanyám viszont véghezvitte a csodát, egyszemélyben volt korai fejlesztő, logopédus, pszichológus, gyógypedagógus. Elérte azt, amit el lehetett érni. Megtanította írni, olvasni, minimális szinten számolni. Elérte azt, h. később hosszú éveken keresztül el tudja látni magát és az apját, akivel ketten maradtak.
Nagy teljesítmény volt tőle, de sajnos felőrölte minden ellenállását, amit egy kis csoport gyorsan szaporodó sejt hamar ki is használt. Nem sokkal apámék esküvője előtt temették.
Vajon a kisfiú, aki közben felnőtt, mennyit fogott fel abból, h. a világ közepe hirtelen megszűnt? Meddig kereste a mamát, aki nincs többé?
És nagyapám? Mi lehetett az első gondolata, amikor a temetés után kettesben maradt a fiával, aki örökre gyerek maradt? Vajon miatta nem nősült újra? Vagy csak beletespedt a mindennapok szürke egyhangúságába?
Apám 15 éven át kérte az áthelyezését, h. mellettük lehessen. Mire megkapta, már nagyapámnak sem volt sok hátra.
Apám ekkor döbbent rá, h. az öreg semmit nem intézett el, amit kellett volna. Se gyámság, se rokkantsági támogatás, se semmi, talán még személyit sem csináltatott az elsőszülött fiának. Csak éltek bele a világba.
Innentől indult a küzdelmek sora: először orvosi igazolás arról, ami tény. Némi küzdelem a bizottsággal, amely FÜV-re akarta visszahívni. Orvosoknak elmagyarázni, h. ez a betegség nem fog meggyógyulni jövőre sem. Kiselőadás genetikából.
Aztán pszichiátriai szakvélemény, h. ne dugják sárgaházba, mert se nem ön-, se nem közveszélyes és 20 évig egész jól eléldegéltek a papával.
Aztán szocotthon intézése. Elfekvők és még elfekvőbbek kirostálása után végre megtalálni azt, ami aztán hosszú évekre otthon lesz otthon helyett.
Kisebb affér, melynek során gyorsan cselekvőképtelennek nyilvánították, mielőtt némi rábeszélés hatására a szocotthonra hagyná végrendeletben a szülői ház árát ( amit apám meggondolatlanul egy számlára tett be a bankba az ő nevére, később pedig gyámként már nem nyúlhatott hozzá többé.) De nincs harag a szocotthon részéről, csak próbálkoztak, hátha.
Aztán pár nyugodt év, majd szilánkos combnyaktörés és onnantól fekvés.
Más simán belehalt volna. Kedves, aranyos nagyikákat pár nap alatt elvisz a tüdőgyulladás v. a felfekvések elfertőződése. De apámék jól választottak intézményt, itt úgy megápolták, h. semmi ilyesmi nem történt. Csak csúszott szép lassan át a vegetatív állapotba.
Most két ünnep között bevitette a szocotthon orvosa a Megyeibe, mert 3 napja nem tudják sem etetni, sem itatni. Megyei visszadobja, nincs hely. Doki beküldi a Klinikára, ott diadalmasan mutatja apámnak az ügyeletes doktornő az állon lecsorgó folyadékra, h. ő meg tudja itatni, akkor a szocotthon is el kell tudja látni. Telefonok, ide, oda, végül mégis benntartják, infúzió, tápszonda beültetés. Vérnyomás 80/ , láz. Gyulladás van valahol. A ziháló légzés nem sok kétséget hagy a "hol" felől.
De még bírja.
Meddig?
És minek?

A másik rosszul döntött, és ezt a rossz döntést nyögi 3 nemzedék.
Férjhezment, majd rá egy hónapra elvált, mert a férfinak már volt egy gyereke mástól.
Mire kiderült, h. lesz egy tőle is, már nem volt visszaút.
Nem tudom, felmerült-e annak a gondolata, h. elveteti. Talán már késő volt? Vagy a vallás, a falu nyelve nem engedte, h. megszabaduljanak a gyerektől? Megszülte, hogy aztán ne szeresse soha egy pillanatra sem.
Milyen lehet egy ilyen átokkal együtt élni? Egy gyerekkel, aki örökké azt az embert juttatja eszünkbe, aki tönkretett és megalázott?
És milyen lehet egy kislánynak, aki csak azt látja, h. eltaszítják, pedig nem követett el semmit? Milyen lehet szeretetlenül felnőni? Aki nem kap szeretetet, az később maga sem képes adni. Micsoda szülői példa, követendő minta állt előtte minden nap?
3 nő egy házban, akik folyton marják egymást. Már a dédi is egyedül nevelte a lányát és most az is a sajátját.
Nem csodálom, h. a kislány felnőve korán házasságba menekült inkább.
Férjhez ment egy férfihoz, aki szeretett volna egy kislányt, de ő mindig fiút szült neki. 5-ször.
Aztán elvált, mert....... Nem tudom.
Talán az öt gyerek, talán a férj kicsapongó életmódja, talán egy másik nő a férj életében? Vagy talán az ő házsártossága, keserűsége volt az, ami elűzte a férfit?
Mindenesetre egyszercsak újra ott ült a 3 nő a régi házban az 5 gyerekkel. És mindenki tette a dolgát, mert muszáj volt, de a régi és új sérelmek izzó parázsként kushadtak a felszín alatt.
Sok év eltelt, szétköltöztek, mindenki járta a maga útját, a fiúk is kirepültek a szülői ház jégverméből. A dédi is meghalt. A néni magára maradt. Osteoporosis, combnyaktörés, de ebből még kilábolt, ha csak bottal is. A háta addig hajlott, h. már csak ülve tudott aludni, párnákkal feltámasztva.
Az sem zavarta, h. 10 fok volt a házban telente, mert a villanyszerelő közvetlenül a konvektor fölé szerelte a termosztátot, kitartott.
Végül az robbantotta ki magányából, h. a szomszéd házba betörtek. A félelem nagyobb úr a viszálynál is. Mégis inkább odaköltözött a lányához.
Hogy aztán még pár évig marhassák egymást. Nem tudtam úgy beszélni egyikükkel sem, h. ne mindig valami rosszat mondjanak, nem csak egymásra, mindenkire. Áskálódás, uszítás, gyűlölködés. Ez maradt nekik.
Egy hete elesett és eltörte a combját és a karját, megműtötték, de aztán a kórházban történt valami és elveszítette az eszméletét. Most intenzíven van. Csövek lógnak ki belőle. Unokái siratják, anyósom......... nem igazán.
Talán még felépül.
Minek?

Két ember.
A tudatuk egy a fájdalommal. Az életük meghosszabbítása csak a szenvedés meghosszabbítása.
Az életük?
Mindkettő átkot hozott magával, amivel nem bírt megküzdeni.
Szép életük volt? Aligha.
És most lassan pont kerül a végére. Talán.

Tocsi a langyiban

Lépni kéne! Dönteni.
Mert egyenlőre csak itt tocsizok a langyiban, ahogy öcsém mondaná.
Az élet alapja a változás.
Körülöttem mindig minden változott, amióta csak az eszemet tudom.
Ma azt mondják a pszichológusok, h. egy gyereknek állandóságra van szüksége az első években.
Hát ehhez képest az első 18 évem folyamatos változások közepette zajlott.
De azt mondom, ha az intelligencia a körülményekhez való alkalmazkodás egyik művészete (a másik a kreativitás, de erről majd egyszer külön), akkor ez az állandó változás inkább szolgált előnyömre, mint hátrányomra.
Aztán egy ideig túl egyhangú volt az élet, most viszont megint érzem azt a különös belső feszültséget, ami ilyenkor jelentkezni szokott.
Mintha lenne legbelül egy kisördög, aki bököd, h. "Hé! Gyerünk! Ne lazsálj! Lépj! Hahó! Tenni kéne vmit! Gyerünk!". De még nem tudom, h. mi lenne a jó, és tehetetlen vagyok, mint egy hatalmas szikla a meredély szélén.
Nő a feszültség, egyre jobban. Ilyenkor elkezdenek fogyni a körmeim szép lassan. Gyerekkoromban azt mondta a pszichológus, h. szorongás. Nem, ez nem szorongás. Ez döntési helyzet, amikor tudom, h. vmit meg kéne tenni, de vmi még visszatart.
Akkoriban az olvasás volt a fő bűnös. Annyi mindent kellett volna csinálni: enni, rendet rakni, elmosogatni, aludni menni, de nem eresztettek a betűk. Fogoly voltam. Csak még ezt az oldalt, csak amíg kiderül, h. mi történik a főhőssel. Ez ugyanolyan függőség, mint az alkohol, a kábítószer, a cigi, és a mai nőknek a szappanoperák (amik ráadásul, mindig pont a legérdekesebb résznél érnek véget, bár az adott epizódban lényegében nem történt semmi, ami két mondatnál hosszabban lenne összefoglalható).
De ez még nem lett volna baj, ha egy alapvetően lusta, link, felelőtlen élőlény lettem volna, akinek valóban tökéletesen megszűnik a világ az olvasás közben.
De nem! Nekem sajnos itt van ez az átok, ez a rabszolgahajcsár belső hang, ez az ördög, ami folyton ott duruzsolt: " Mindjárt hazajönnek! Szalad a szobád! Még nem mosogattál el! Le fognak cseszni! Ha megkérdezik mit csináltál egész nap, mit válaszolsz? Olvastál? Olvastál?????? Az nem magyarázat! A könyv megvár, le lehet tenni, majd elolvasod, ha rend van!"
De persze nem hallgattam rá, mert a betű, az mindennél érdekesebb, az szent, az az élet, azon kívül semmi nem fontos.
De a rohadék sosem hagyott békén és ahogy már lenni szokott, a feszültség utat tört a legelső önpusztító tevékenységben a körömrágásban.
Ami aztán kötődött az olvasáshoz, mint Pavlov kutyájában a csengőhöz a nyálelválasztás.
Függő lettem. Könyv- és körömrágás függő.
De ennek hála nem szoktam rá semmi másra, mert idejekorán megtapasztaltam, h. aki függő, az függő marad egy életre.
Én is csak időszakosan vagyok "tiszta". Amíg nem kezd el zrikálni a kisördögöm és nem kényszerít választás elé.
Mint most. Lépni kéne, mert nincs mire várni. Ha várok, akkor tuti nem következik be az, amire várok és ami miatt már jóideje jegelek mindent. Lépni kell, mert majdcsak lesz valahogy (Micimackó is megaszondta: "Úgy még sosem volt, h. valahogy ne lett volna!"). Lépni kell, mert ez, amit csinálok, lassan kimeríti a széllel szemben hugyozás fogalmát, az pedig nem működik!
Hányszor hallottam: " Csak akarni kell, mert amit nagyon akar az ember, az végül valóra válik!"
Egy frászt! Amit nagyon akar az ember, az a legritkább esetben válik valóra, vagy, ha mégis, akkor már későn. Megkapod, nesze, örüljél! Hát jó az?
Persze lehet vágyni vmire, de nem megoldás a tűzön-vizen át! Hagyni kell, h. új vizekre vigyen a sodrás.
Tenni kell érte, elősegíteni, de nem mindennel szemben küzdeni érte, mert akkor kisiklik az ujjaink közül. Vki írta egyszer, már nem tudom hol olvastam: "ha nagyon szorítod, kicsúszik a markodból, kifolyik az ujjaid közül és végül nem marad a kezedben semmi sem."Hát ez van.
Azt hiszem, a nagy akarás helyett másfelé kéne venni az irányt. Lépni végre, aztán a többit majd meglátjuk. Még az is lehet, h. jó lesz a vége.

Tartózkodó érzelem

Öregszem.
Már nem tudom teljes lelkesedéssel és átéléssel élvezni, mert mindig ott motoszkál az agyam hátsó csücskében a cinizmus, h. vajon az írónő látott-e egyáltalán közelebbről pasit?
De komolyan: Melyik tengerésztiszt maradt volna 8 évig hűséges egy csajhoz, aki -még, ha csak rokonai sznobozmusának nyomására is - de társadalmi különbségükre hivatkozva kikosarazta?
Meg amikor a nevezett tengerésztiszt hirtelen rádöbben, h. hősnőnk unokahúga komolyan vette udvarlását és a család már a puszta jelenlétét is házassági ígéretnek tekinti, ő persze ebből semmit nem vett észre! Naneeee! Megoldás: gyorsan elrohanunk rokonaink sürgős meglátogatására hivatkozva, korábban állhatatoságára büszke kiscsaj közben gyorsan beleszeret legjobb barátunkba, mi ismét szabadok vagyunk.
Utána még egy-két bonyodalom, félreértés, gaz csábító, rokoni praktikák, míg végül csak egymásé lesznek. Jaj, lelőttem a poént? Miért, ki mire számított?

Akkor inkább az Üvöltő szelek!

Miért nem tudok hinni benne, h. legalább akkoriban voltak ilyen pasik?
Mi irtotta ki belőlem a romantikát?
Mikor győzött a józan ész és a realitás?
Sajnálom.

T-Mobil reklamáció

Töküres bolt, két ügyintéző csaj.
Belépünk, köszönünk, ők nem köszönnek.
Nyomunk maguknak sorszámot, látván, h. anélkül itt szóba sem állnak az emberrel.
Egyik csaj felett elkezd villogni a számunk. Erre felpattan és bemegy a raktárba.
Másik csaj igyekszik felettébb elfoglaltnak látszani és csak annyit bök oda, h. mindjárt jön a kollegina.
Kollegina vissza is jön, kezében egy nagy köteg pénzzel, gyorsan elkezdi megszámolni, ahelyett, h. velünk foglalkozna. Közben a várakozók száma 8-ra nő, rajtunk kívül.
A pénzszámolós teljesen impotens az ügyben, másik kollegina viszont a többi ügyfelekkel foglalkozik. Párom kénytelen kivárni míg végez, holott, ha az elején csak annyit kérdeznek: "Miben segíthetünk?", egyből kiderült volna, h. kire tartozik az ügy.
Ded közben elveszti a türelmét, inkább kimegyünk. Párom 3/4 óra múlva szabadul, dolgavégezetlen.
Keresünk egy másik boltot. 15 perc alatt megoldják.

Visszakérem az iskolapénzt

Most, h. az elmúlt tízen pár évhez képest végre több időm van olvasni, könyvtárfüggő lettem megint.
Azonban ifjúkori mindenevésemhez képest egyenlőre a Bächer Iván adta irányvonalat követem, vagyis végigeszem magam az Elindulni két nővel című kötetben összegyűjtött kritikáiban megemlített könyveken.
Ennek következtében kicsit túlteng az olvasmányaim közt a zsidó irányvonal, de ez nem baj, mert felvetett egy új problémát:
Momentán azt, h. rá kellett jönnöm, h. a 20. századi magyar történelem úgy, ahogy van kimaradt az életemből. Próbálok visszaemlékezni, h. tanultunk-e bármit ezzel kapcsolatban, de nem bírok elővadászni egyetlen konkrétumot sem. Ha jól emlékszem a világtörténelmet is a japánok kapitulációjánál hagytuk abba. Mondván, h. nem fért bele az óraszámba.
De most, h. elolvastam Goda Gábor Volt egyszer egy család című könyvét, Szabolcsi
Miklós József Attila monográfiájának első részét, és ezzel párhuzamosan Valachi Anna József Jolán az édes mostoha című könyvét, rá kellett jönnöm, h. nem tudok semmit erről az időszakról. Nem tudom, mi az a klerikális, mi az a reakciós, nem vagyok tisztában a történelmi háttérrel, ki, mikor, kivel volt, ki ellen, miért? Most akkor az vajon forradalom vagy ellenforradalom? Milyen terror, fehér? Vagy vörös? Dunába lőtték? Csak úgy?
Csak kapkodom a fejemet!
Felpakolják a zsidókat a vagonokba, kiirtanak egy csomó embert, majd pár évtized múlva mégis megint őket utálják?
Proletárdiktatúra? Tanácsköztársaság? Horthy? Bethlen?És 56-ig még el sem jutottam olvasmányilag!
Most Móricz Zsigmond Életem regénye kapcsán rá kellett jönnöm, h. nem is volt olyan ősrégen a jobbágyság intézménye minálunk. Pedig eddig azt én a középkorral kapcsoltam.
Meg Ady, Nyugat, Juhász és Kosztolányi, Babits.
Az irodalmat sem tudom elhelyezni a történelemben, pedig a kettő egymás nélkül értelmezhetetlen.
Hatalmas káosz van a fejemben és nem tudom, hogyan fogjak neki a rendrakásnak.
Kéne egy jó történelemkönyv, amiben az a forradalom, ami tényleg az volt, és azok a hősök, akik tényleg azok voltak. De félek, h. ilyet itt még vagy 50 évig nem fogok találni.
Meg szintetizálni kéne az egészet: kort, történelmet, politikai, gazdasági és kultúrális viszonyokat, fogalmakat, írókat, az ő viszonyaikat és viszonyaik változását a korhoz, történelemhez, politikához.
Szabolcsi például ezért egy csoda, mert ellentétben a Móricz könyv előszavát író Erdei Ferenccel, akinek szövegén átsüt a kommunista szemlélet, Szabolcsi mindvégig képes tárgyilagosan a tényekre és körülményekre szorítkozni, nem megy át sem pro, sem kontra propagandaszövegbe. Igaz tíz év van a két írás közt. Ennyit számít?
Megdöbbentő!

Szintetizálás:
Valahogy elfuserált az egész oktatásunk. Ma egy Einsteinről szóló filmet néztem a Spektrumon. Rendkívül érdekes volt, h. rávilágított Einstein azért volt zseni, mert képes volt a környezetében begyűjthető információkat szintetizálni, azokból új és előreutató dolgokat felfedezni. Beszólt Max Plancnak: " Hé, öreg! Még egy lépés kellett volna és megtalálod a Szent Grált!" Erre Max ahelyett, h. bevágta volna a durcást, hátbaverte az ifjú kollégát és onnantól mindenben támogatta.
Matematikus kolléga dolgozott egy problémán, ő felvette, nézegette, lett belőle E egyenlő m-szer c négyzet.
Ezzel szemben a mai oktatás esélyt sem ad arra, h. ez a szintetizáló nézőpont kialakuljon. Tanítanak történelmet, irodalmat, matematikát, fizikát, kémiát, zenetörténelmet, művészettörténelmet, de mindent önálló tantárgyként. Ennek köszönhetően lóg minden a levegőben. Meg nem tudnám mondani, h. a fizikusok, írók, festők közül ki volt mondjuk Bach kortársa? Hogy amikor " Párizsba beszökött az ősz...", akkor ott éppen ki volt ünnepelt festő?

Azt hiszem mire a gyerek 10 éves lesz, készen kell legyek legalább egy vázlattal, hogy neki már ne legyenek ilyen gondjai.

Madáretető

Na, azt hiszem, ennyi volt a madáretetés projekt idénre.

Vettem Baumaxban hiper-szuper 6 kiállásos német madáretetőt, mert a szemetelésbiztos pillepalackos verziót nem voltak képesek megfejteni a cinkék sem.

Hát cinkék helyett egy raj tengelic szállta meg a terepet 3 napra, szerintem inni is csak váltásban mentek el, nehogy más is hozzájusson az étkezdéhez.

Iszonyatos patáliát csaptak egymás közt és még a szende külsejű, de valójában felettébb erőszakos természetű kékcinke sem fért hozzá a szotyijához.

Ráadásul teleszemetelték az alattam lakók ablakpárkányait is, úgyhogy most mehetek le elnézést kérni.

Mára viszont eltűntek, úgy látszik feltankolták a túléléshez szükséges zsírtartalékaikat és elmentek végre városnézni.

Átmenetileg kosztolt pár erdei pinty és zöldike is, de aztán ők is leléptek.

Helyettük megjelent 3 feketerigó és bevégezték, amit a stiglicek elkezdtek, ők ugyanis úgy esznek, h. előtte minden számukra érdektelen dolgot kicsapnak oldalra (hullott már így vizes moha a nyakamba egy az ereszcsatornában giliszták után kajtató rigó révén).

Gyorsan kinyitottam az ablakot és felporszívóztam minden kiszórt szemetet, mielőtt beterítik vele az egész környéket.

Erre megjelent egy feltüzelt, szenvedélyes galambpár és majdnem lejátszották az etető alá kirögzített alutálcát is, ami legalább részben felfogta az apróságok eddigi szemetelését.

Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek beszüntetni a tápellátást, mielőtt kiutálnak a lakótársak a házból. :(

Vagy elmegyek és megveszem ugyanott a mogyoróval töltött rácsos hengert, amit tényleg csak a cinkék tudnak megenni! Lehet, h. eleve ezt kellett volna tennem?

Hegylakónak szeretettel születésnapja alkalmából!

… a szépségnek azért másik oldala is van, hogy kapcsolatunk ezzel a szép tájjal, ezzel a szép veknivel azon is múlik, mennyire képes szeretni az ember azt is, ami kellemetlen, sivár, mennyire képes szeretni ezt a tájat esős óráiban és napjaiban, amikor korán sötétedik, amikor az ember bent ül a kályhánál és azt hiszi, tíz óra elmúlt, pedig még csak fél hét van, mennyire képes szeretni azt, hogy egyszerre csak önmagával beszél, hogy megszólítja a lovacskát, a kutyát, a macskát meg a kecskét, hogy legszívesebben egyedül van és önmagával társalog, először csak szép halkan, amolyan mozit játszik, hagyja leperegni a múlt képeit, de később, mint ahogy az velem is történt, megszólítja önmagát, tanácsot ad önmagának, kérdezősködik és kérdéseket tesz fel, kihallgatja önmagát, hogy kiszedje magából a legmélyebb titkot, s mint az ügyész, benyújtja maga ellen a vádiratot és védekezik, és ekképpen, az önmagával folytatott, váltakozó párbeszéddel eljut az élet értelméig, nem ahhoz, ami volt és régen történt, hanem előrenézve, hogy milyen utat tett meg, és milyen az, ami előtte áll, és vajon jut-e még rá idő, hogy az elmélkedéssel olyan nyugalmat nyerjen, ami mentessé teszi a vágytól, hogy elmeneküljön a magány elől, a leglényegibb kérdések elől, amelyek feltevésére kell hogy ereje és bátorsága legyen az embernek...

/Hrabal: Őfelsége pincére voltam/