2010. december 3., péntek

Ónos eső

Amikor elindultam tegnap reggel, még nem tűnt fel. Csak a piacon, amikor kiválasztottam az idei utolsó sütőtököt, akkor lepődtem meg, hogy jeges. Erre mutatja a tökösember, hogy hajnal 6 óta másfél centi jég fagyott rá az ernyőjükre. Hoppá!
Amikor hazaértem, már láttam, hogy színjég a járda a társasház körül.
Mivel sok az öreg, gondoltam, végigszórom a környéket síkosságmentesítővel. Még jó, hogy az önkormányzat idejében kihelyezte a konténereket.
Hát végül 1,5 órán keresztül dolgoztam, mire mindent leszórtam a gyerek kis lapátja és egy vödör segítségével, és rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű munka ez. Mostanra jó kis izomlázam van és a só is jól kimarta a kezemet.
De olyan jó volt fizikai munkát végezni! És olyan gyönyörű volt körülöttem minden!
Szép, csillogó máz vonta be a fákat, bokrokat. És ahogy a jég súlya alatt bókoltak, eszembe jutottak a régi bakonyi telek, amikor megállt az élet télen és csak a kenyeret hordták fel apámék tankokkal a hó által a világtól elvágott falvakba, meg a szülő nőket hozták le.
Egyszer kimentünk valahová, egy elhagyatott útra, mert apám meg akarta mutatni, hogy milyen az, amikor 5 centis jégréteg alatt összeborulnak az út menti fák az út felett és így alkotnak szamárhátas boltíves alagutat, ami szikrázóan csillog a jeges téli napsütésben.
Annyira hihetetlenül gyönyörű volt!
Soha sem fogom elfelejteni.
Az ilyen képeket vajon miért nem tudjuk átadni a gyermekeinknek?
Mint ahogy azt a furcsa, vattapuhaságú csendet sem, amit egyszer hallottam egy szűz hótól csillogó mezőn. Amikor nincs semmi, csak csend.
Vagy azt a másikat, amikor annyira hideg volt, hogy a csendben szinte csilingeltek a hóra érkező hópelyhek.
Szeretem a telet, pedig utálom a hideget és a korai sötétet. De akkor is gyönyörű!

Felvilágosult gyerek

Gyerek nézegeti a tecsós katalógus elején lévő 3 részes trélert.
- Anya! Egy ilyet szeretnék karácsonyra!
- Háááát...beszéld meg a Jézuskával a dolgot!
- Miért? Tőletek nem kapok semmit?

Csapatépítés

Minap megint kiborítottak a kölykök.
Most éppen a pici. Mindegy miért, de sajnos megint üvöltöttem vele a végén.
Erre a nagy beszólt, hogy "ne kiabálj vele, mert ő az én tesóm!"
Valaha a katonaságnál is így csináltak csapatot a lézengő újoncokból az őrmesterek.......
Nem vagyok rá büszke.

De egy icipicit örülök, hogy kiáll a testvéréért.
Egyenlőre semmi jele annak a nagyfokú rivalizálásnak és utálatnak köztük, ami az öcsémmel való viszonyomat jellemezte évtizedeken keresztül.
Maradjon is így!

.......Micimackó fázik.....

Ha az ember fázik, akkor előveszi a porszívót és bekapcsolja.
Ha nagyon fázik, akkor nem csak bekapcsolja, de használni is elkezdi.
Szűk terekben a hajszárító is megoldás lehet.

2010. november 19., péntek

Az a pici szárnymozdulat....

Szeretem nézni, ahogy a galambokat fújja a szél.
Nem tudom, ők vajon mit szólnak hozzá.
Azt tudom, hogy a régi lakás ablakából számtalanszor láttam a varjakat vitorlázni a kemény őszi szelekben, ők kifejezetten élvezték.
Én meg irigykedtem.
Hihetetlen érzés lehet egyetlen pici szárnymozdulattal a hatalmunk alá hajtani a levegőt.
Valamikor gyerekkoromban visszatérő álmom volt, amiben csodálatos tájak fölött repültem. Akkor ismertem, tudtam ezt a pici szárnymozdulatot. A lényem része volt. Hiszen tudtam repülni.
Azóta számtalan magyarázatot olvastam erről, hogy pubertás korban mindenki repül álmában, hogy a repülő ősöktől van beégve a tudatunkba, hogy az agykéreg tudatos részének kikapcsolása okozza.
Nem érdekel.
Én tudom, hogy tudtam repülni, és tudom, hogy majdan fogok is tudni megint. És akkor magától értetődő lesz az a pici szárnymozdulat megint. A lényem része.
A lélek része.

2010. november 16., kedd

Szülinapozás

Öregebb lettem egy nappal és egyben egy évvel is.
És a lányom is.
Fura dolog ez.
Amikor a második csík megjelent a teszten, eszembe sem jutott, hogy majdnem ugyanazon időszakban készültünk, ő meg én. Csak 35 év különbséggel.
És nem filóztam, hogy 8 hónappal később vajon otthon eszem-e majd a tortámat, vagy a szülészeten.
Ha nem rohanunk be a vaklármára( ha az 5 perces fájásokat annak lehet nevezni, igaz a fene gondolta, hogy délre totálisan elmúlnak majd), és nem kapják ki belőlem, biztos, ami biztos alapon, akkor lehet, hogy most egy napon van a szülinapunk.
Így viszont a szülinapomat már otthon ünnepelhettem.
Tudom, önző dög vagyok, de így legalább megmaradt a szülinapom a szülinapomnak.
Igaz, együtt tartjuk, és nekem már nem lett idén tortám, de aljas módon, előre megfontolt szándékkal a minap vettem magamnak 5 szál rózsát és beültem a cukrászdába, megtartani az én kis saját, privát szülinapomat. Mert ennyi jár! Mindenkinek. Akármennyi is az éveinek száma.

2010. november 10., szerda

Kishercegem és az ő rózsája

Szerelmes a kölyök.
Nagyon!
A maga összes 4 évének minden szerelmével.
Ha van szerelem, amiről elmondható, hogy a csillagot is lehozná az égről, akkor ez az.
Tisztább, mint a forrás vize és lobogóbb, mint a rőzsetűz.
Emma maga a mindenség.
Akit meg kell simogatni, meg kell puszilni, meg kell vigasztalni, ha búsul.
Akivel össze lehet bújni. Akinek a csatjait, pónijait, babáit, ruháit mindig meg kell csodálni.
Ma valami bábelőadás volt az oviban, valami Zöld szakállú királyról, ha jól értettem.
Szó volt benne valami rózsáról, de mivel pont a forgalmas főút mellett kezdte el részletezni a kölyök a sztorit, így nem vagyok képben igazán. Mindenesetre hazafelé kibökte, hogy akar vinni egy rózsát az Emmának.
Mondtam, ám legyen, menjen be a virágboltba és vegyen!
Már rohant is.
"Szia! Szeretnék venni egy rózsát az Emmának, a szerelmemnek!"
Ketten olvadtunk, az eladócsaj, meg én!
Hazafelé összefutottunk egy ismerőssel, kérdezi a kölyköt, hogy kinek lesz a rózsa?
Azt mondja: Kedvesemnek.....
És úgy hozta végig az úton, mintha az oltári szentséget hordozná.
Hazafelé esett szó lovagokról, királyfiakról (farsangi jelmez kérdés eldőlni látszik:korona, kard, pajzs, palást), megmentett hercegnőkről és királykisasszonyokról.
Bob, a mester, és Sam, a tűzoltó a múlté, immáron Benedek Elek a favorit.
Hazaérve megnéztük a Csipkerózsikát a netről, ő részben az ajtóból (valahányszor a gonosz boszorkány feltűnt a színen), de a sárkánnyal való küzdelmet már együtt drukkolták végig a kicsivel, aki addig a legóival múlatta az időt.
Szóval szép romantikus napunk volt egy nagyon szerelmes kisherceggel és az ő rózsájával.
Kíváncsi leszek, hogy holnap Emma mit reagál a rózsára.

2010. november 4., csütörtök

Önkényes nyugdíjpénztár?

"Matolcsy Görgy gazdasági miniszter a jövő évi költségvetés számainak ismertetésekor azt mondta, hogy a nyugdíjrendszer jövőre 900 milliárd forintra rúgó hiányának kisebb részét a 360 milliárdnyi pénztári tagdíj elvonásából, nagyobb hányadát - 540 milliárdot - pedig a tisztán állami rendszerbe visszalépők vagyonából fogja állni a kormány. A 2012-es nyugdíjbüdzsé finanszírozását az teheti problémássá, hogy ez utóbbi 540 milliárd forint akkor már nem fog rendelkezésre állni, mivel Matolcsy azt is bejelentette, hogy a visszalépők vagyonának fennmaradó része az államadósság csökkentését szolgálja majd."

Komolyan gondolja bárki, hogy én önként oda fogom adni az államnak az eddig saját részre gyűjtögetett nyugdíjbefizetésemet, ha ráadásul el is mondják, hogy az egyik részéből a mostani nyugdíjasokat fizetik ki, a másikból pedig a feneketlen hordót próbálják feltölteni?
Hát hülye azért nem vagyok!



És egy kis utólagos infó:
http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/10/22/a_magannyugdij_nem_kockazatosabb_az_allaminal/
http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/11/16/cafolja_matolcsyt_az_ngm_nyugdijtanulmanya/

2010. október 22., péntek

Jövőbeli katasztrófák

Szeretem nézni a Spektrumon a Föld mágneses pólusváltozásáról szóló műsorokat. Megnyugtató, hogy valószínűleg nem az én életemben fog bekövetkezni, sőt még a gyerekeimében sem.

Bár 10 éve még ugyanezzel az attitűddel néztem a Föld klímaváltozásairól, a globális felmelegedésről és annak katasztrofális következményeiről szóló műsorokat.

2010. október 21., csütörtök

Rettegés foka

Ma is rosszat álmodott.
Nem tudom, hogy mire ébredek fel ilyenkor, mert nem szól, nem kiabál, csak áll a sötétben és retteg. Annyira retteg, hogy sem szólni, sem kiabálni nem mer.
A múltkor hajnalban a kicsi cumikeresésére ébredtünk, erre kiderült, hogy a nagy az előszobában a cipősszekrényre felkucorodva alszik. Rémlett, hogy felébredtem valami motoszkálásra, de nem eléggé ahhoz, hogy rákérdezzek, ő meg magától nem mert szólni.
Reggel nagy nehezen elmondta, hogy átjött, leült a kanapéra, de aztán "jött egy nagy bőrszerű kéz" a hátán és inkább kiment az előszobába, mert az ágyából meg vmi más miatt menekült ki korábban.
Ilyenkor annyira át tudom érezni a helyzetét, soha nem felejtem el, hányszor feküdtem gyerekként moccanatlan a sötétben, nehogy a Rém észrevegyen. Máig érzem a rettegést, ahogy a fülemben dobol a szívverésem és elképzelhetetlen hogy kívülről ne hallatsszon, hiszen itt dübörög az agyamban, miközben a Rém már a hátam mögött van és mindjárt......
Vagy amikor Gerald Durrell egyetlen jól sikerült horrornovellája után hetekig pisilni sem mertem felkelni felnőtt fejjel, nemhogy belenézni este a tükörbe.
Szegény pici pockom! Mondtam neki, hogy ha fél éjszaka, akkor nyugodtan jöjjön át a mi ágyunkba. Nem vagyok híve az együttalvásnak, de ismerem a rettegésnek ezt a fokát, ilyenkor kell a másik melege, mert csak az tudja elolvasztani a jeges ujjakat a hátunkon.

Változások szele 2.

Úgy tűnik végre a hullám hátán lovagolok.
Kreativitás az egekben, annyira jó végre a kölyökkel együtt barkácsolni. Az elmúlt 4 évben a Lidl és Aldi teljes kreatívbiszbasz kínálatát felvásároltam, mert tudtam, hogy ennek is eljön majd az ideje, és íme, tényleg (de azért ma is otthagytam egy kisebb vagyont a kreatívhobbiban).
És olyan jó hallani, amikor azt mondja, hogy örül, hogy velem lehet, és együtt dolgozgatunk. Hosszú út vezetett idáig és sok munka van benne.
És az oviban is látják a változást.
Mert nem szídni és szapulni kell azért, mert olyan, amilyen, hanem megteremteni a lehetőségét, hogy bizonyíthasson, és dicsérni, és akkor a dicséret dicséretet szül, mert a lelkét ki fogja tenni, hogy megkaphassa. Sok időbe telt, amíg ezt megértettem és még több időbe, amíg elkezdtem alkalmazni. És úgy tűnik beválik.
És ettől mindenkinek jobb.
És a vitáink is javulnak. Én megtanultam Franklintől (az a teknősbéka a rajzfilmben), hogy igenis, lehet hibázni, de mindenkinek bocsánatot kell kérnie a másiktól. Nekem is.
Ő meg rájött, hogy hogyan vezesse le a mérgét és a csalódottságát és hogy ha megnyugodott, akkor visszajön és közli, hogy "Megnyugodtam!", és akkor megölelgetem és szent a béke.
Persze mindketten tojáshéjakon járunk, de legalább elindultunk egymás felé.

A másik nehéz munkám: anyából nővé válni.
Megbocsátani a testemnek a változásokat, elfogadni őket és újraépíteni magamat. Kívül és belül egyaránt.
Irigy vagyok azokra, akiknek sikerült csini kismamából csini anyukává válniuk és két gyerek után is fittek, üdék és kívánatosak maradtak. Nekem nem sikerült.
És 4,5 év után nulláról indulni nem egyszerű. Innen szép nyerni.

2010. október 13., szerda

A rossz hír hozója

Apám felhívott, hogy fordítsam már le a kártyás társaság egyik tagjának szövettani leletét.
A "carcinóma" és a "grade 4" szót hallva csak annyit tudtam mondani, kurvaélet!
Még jó, hogy ott volt a "nem terjed" túl szó is.
De akkor is...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Gyorsan megnéztem a neten a lehetőségeket, hogy legalább valami bíztatót tudjak mondani, de nem sokat találtam.
Még jó, hogy telefonon keresztül történt a dolog és ott is csak áttételesen, apámon keresztül.
Én ehhez nem értek, ezért is örülök, hogy nem lettem se onkológus, se egyéb olyan szakterület tudora, ahol ilyesmiket naponta kell közölni a beteggel.
Én ezt nem tudnám csinálni.
Mert én ebben a két szóban olyan szintű fenyegető sötétséget látok, amit nem tudnék reménykeltő módon kommunikálni. Most sem sikerült.

2010. október 12., kedd

Indikátorhal?

Most olvasom a Metro újságban, hogy zebradániókkal vizsgálják a Duna vízminőségét a kolontári katasztrófa után.
Hát, azt hiszem minden hobbiakvarista (pedig biztosan van az országban ilyen számosan) tudja, hogy az akvarisztikában a zebradánió az a hal, aminek a hátán konkrétan fát lehet hasogatni.
Volt, hogy friss csapvízbe tettem őket egy akváriumtörésnél más lehetőség híján, és még azt is túlélték.
Kedves vízminőség ellenőrök, ha indikátorhalat tetszenek keresni, akkor javasolnám inkább a pontylazacokat illetve a diszkoszhalakat. Ha valami kényes a vízminőségre, akkor azok aztán tényleg.
Vagy itt nem az a cél?

Ne fogadj el ajándékot idegentől.....

Jó fél éve hallunk egyre erősebben egy fura, magas hangú sípolást. Először a tv-re gyanakodtunk, mondtam is a páromnak, hogy kezdhetünk gyűjteni az újra. Aztán mostanra felerősödött annyira a hang, hogy kezdtük beazonosítani az irányát és a klíma került a gyanú középpontjába. Végigböngésztem a netet, elolvastam a hobbi elektronikusok fórumán mindent a gerjedő tranzisztorokról, nem megszakított fázisokról és földhurkok kiküszöbölési lehetőségeiről, csak az volt a fura, hogy kihúzott állapotban is hallatszott a hang.
Már majdnem kihívtunk egy klímaszerelőt, amikor áramtalanítottam mindent, a párom pedig leszedte a klíma burkolatát, hogy legalább közelítőleg meghatározhassuk az eléggé bizonytalanul fókuszálható hang eredetét. Néztük jobbról, hallgattuk balról, furcsa volt, hogy hol innen, hol onnan erősebb, mire egyszercsak rájöttünk hogy nem a klíma beltéri egységéből, hanem egy kis papírdobozból jön a fura sípolás.
Másfél éve vmi hittérítő szekta tagjai nyomták a kezembe, mielőtt elzavartam volna őket, amikor pont gyerekaltatási időben jöttek téríteni. Egy gagyi asztali számológép volt benne, ami, mint most kiderült, zenélt volna kinyitáskor. Ehelyett az állásban elkezdett gerjedni.
Ment a kukába villámgyorsan, miután az elemet kivettem belőle, hogy ne sípoljon tovább.

Hagyma

A náthában az a jó, hogy legalább én nem érzem, milyen iszonyú büdös vagyok a gyógyszerként elfogyasztott kötegnyi újhagymától.
A többiek már nem ilyen szerencsések......

Jó reggelt!

Már megint taknyolok.
Maca reggel áthordta az összes macit és babát az ágyamba és gondosan betakargatta őket, kétszer is lenyomkodva a takarót.
Nem tudom, hogy vajon azt akarta, hogy én vigyázzak a babákra, vagy ők énrám?
De aztán jött a kölyök és kivágta az összes jószágot, majd befészkelte magát a takaróm alá a csontos kis seggével.
Persze Maca éppen hozta volna az utolsó fuvarnyi plüsst.
Innentől indult a szokásos balhé.....

Hálótárs

Amikor az ember behozza az erkélyről az egész nyáron ott dőzsölő növényeit, akkor számíthat rá, hogy a flórával együtt némi fauna is bejön. De hogy pont egy fülbemászót találok a párnám alatt, arra nem számítottam.

2010. október 6., szerda

Hordozásról még egy kisfilm

Most találtam ezt a kisfilmet, és kiválóan szemlélteti, hogy a hátigyereknek mennyivel másabb a világ, mint a babakocsiban fekvőnek.

2010. szeptember 27., hétfő

Balettpatkány

Amikor a fiam 7 hónaposan felállt és villámgyorsan el is indult, büszke voltam.
Jókat nevettünk, hogy mindig mindenhova rohan.
Aztán kezdett zavarni, hogy mindezt lábujjhegyen teszi és mindennek nekimegy.
Szóltunk a gyerekorvosnak, de azt mondta, majd kinövi.
Voltunk a város legmegbízhatóbb gyerek orthopédusánál, ő megállapította, hogy nincs Achilles-ín rövidülése, úgyhogy nincs semmi baj, majd kinövi.
Voltunk neurológián, ahol megállapították, hogy nincs neurológiai eltérés, majd kinövi.
Végül eljutottunk Dévényes gyógytornászhoz, aki megdöbbent. Hogy miért csak most hoztuk. Merthogy annyira be van kötve a vádlija, hogy ihaj! És, hogy jó lett volna elkapni, amikor kialakult, mert utólag már nagyon nehéz változtatni rajta.
3 hónapon keresztül gyúrta heti kétszer. Gyerek üvöltött, mint a sakál. Lábujjhegyezés maradt.
Aztán elköltöztünk.
Itt gyógytornára jár. Közben kiderült, hogy alapból a lábujjhegyezés a legkisebb gond. A figyelemzavar a nagyobb. Vagyis a mozgáskoordináció és a látás összerendezése terén vannak hiányosságai.
Ezért ment és megy neki mindennek, ezért kék-zöld folt, ezért esik-kel, ezért képes egy álltó helyében is akkorát esni, mint az ólajtó (és ez még csak a legkisebb rossz, mert ott van még a hiperaktivitás és a tanulási zavar is a későbbiekre nézve).
Úgyhogy most végigvesszük a mozgásfejlődést a kezdetektől.
Persze nem szereti, mert nem lehet agyatlanul rohangászni, de muszáj.
Nemrég beszéltem egy csajjal, akinek már 9 éves a kislánya és még mindig lábujjhegyen jár. Mennyivel könnyebb a lányoknak! Az a kislány kb. 16 évesen megkapja majd az első tűsarkúját, és soha többé senki nem fogja nyektetni, hogy lépjen a talpára.
Mi meg csak azzal vigasztalódunk, hogy max beiratjuk balettra (bár a gyógytornász azt mondta, eszünkbe ne jusson).

2010. szeptember 25., szombat

Segíts Daninak!

Már nem is tudom, hogyan jutottam el hozzájuk.
De talán már azzal is segítek, ha kiteszem itt a blogon.
Róluk lenne szó.

2010. szeptember 20., hétfő

Hordozásról

Már annyiszor akartam írni róla, de valahogy mindig elmaradt.

Most, hogy már a kisebbik is élénken tiltakozik az Ergo ellen és elindult az "Én akajom, ededül!" korszak, végre elmesélem, hogy miről is szól ez az egész.
Szóval hordozni jó. Igen, kötődő nevelés és egyebek, de nekem, aki a 180 széles franciaágy 2/3-át is képes vagyok egyedül bitorolni, ne meséljen senki arról, hogy milyen jó együtt aludni a gyerekkel, mert a fiamnál őmiatta volt képtelenség a dolog, hiszen még álmában sem tud nyugton feküdni, a lányomnál meg reggelente úgy keltem, mint akit megrágtak és kiköptek, mert az anyai ösztön miatt egész éjjel vigyázzállásban feküdtem. Úgyhogy a kötődő nevelés ezen része nem jött be.
Arra viszont már a fiamnál rájöttem, hogy az 5 kilós gyereket nem bírom el a hagyományos kenguruban, a babakocsit pedig a helyi járatra nem igazán egyszerű felküzdeni.
Úgyhogy alternatív megoldások után néztem.
Mivel sosem voltam igazán szütyős-bölcsész típus, ezért a méteres anyagdarabok magam köré tekergetése és a földön magam után húzása nem tűnt vonzó megoldásnak.
Maradt a sportos verzió, amiből addigra itthon is lehetett kapni az Ergo-t.
Sajnos elég borsos áron, úgyhogy némi anyagi természetű viták azért estek, de aztán győztem.
És birtokomba került egy valódi, eredeti Ergo. No nem a Szikora Robi féle verzió, hanem egy ilyen.
És megváltozott a világ!
Lett egy puttonyom, ami előbb a hasamat takarta jótékonyan, később pedig átkerült a hátamra. De hogy más előnyét is kiemeljem: két mozdulatból felvehető, testközelbe hozza a gyereket és ami nem utolsó: a gyerek súlypontját is! Így nem szakadunk meg 12 kilóval sem!
És szabad a kezünk! Lehet benne cipelni a bevásárlást (bár a legjobb még az volt, amíg elől volt a baba, addig hátul a hátizsákban a cucc, én meg a kettő közt szendvicsben, és még a gyerekről kérdezték a jóakaró nénikék, hogy kap-e levegőt?! ), lehet vele kapaszkodni a buszon, ha a népek nem ismerik fel, hogy babával vagyunk (ha felismerik, az a rosszabb, mert akkor jönnek az okos kérdések, pl. "És nem kényelmetlen a babának?????", mindez olyan hangon, melyből kisejlik a mélységes rosszallás és a sajnálat is, hogy még babakocsira sem telik) és lehet vele fogni a nagytesó pórázát (erről majd a későbbiekben).
Nagy előnye a babakocsival szemben, hogy simán befér a boltok ajtaján, nem akad be a kereke és simán fordulok vele bárhol (igaz amikor a hátra kerül a gyerök, akkor már résen kell lenni, mert eleinte az ember nem kalkulálja bele a testébe és vertem már fejbe fordulásból a nagyobbat egy kiálló polcba a boltban minden rossz szándék nélkül. Hogy megérdemelte-e, az más kérdés)
Persze a hátigyereknél már nagyon kell figyelni, mert a keze messzire elér! És amit elér, azt be is gyűjti. Vagy ledobja. Vagy megeszi. Legjobb esetben is leveri. De pár hét alatt az ember jelentős rutinra tesz szert.
És szerez egy kozmetikai tükröt, amit időnként elővesz és nem a sminkjét ellenőrzi, mert az eszébe sem jut, vagy nincs is neki, hanem megnézi, hogy a csirkefogónak be van-e kötve a sapkája? Mert az bizony kibomlik. Nem úgy magától, hanem magától a csirkefogótól.
És sajnos az emberi evolúció történetében a háti hordozás még nem bizonyult olyan mértékű evolúciós előnynek, hogy a kezünk hossza is hozzánőtt volna, ezért hátigyerek anyja, aki pedig a hátigyerek érdekében mindenre képes, sajnos arra az egyre, hogy megkösse azt a rohadt sapkát mégsem alkalmas.
És ekkor jön az, hogy gondos mérlegeléssel választunk egy járókelőt, akit alkalmasnak találunk e nemes feladat elvégzésére. Ha mellényúlunk (mint én is egyszer), akkor hazaérve egy liluló fejű gyereket veszünk le a hátunkról, mert a jóindulatú bácsika jó szorosra meghúzta a sapka megkötőjét, mondván: " Na így már biztosan nem fog kibomlani!"
A másik neurotikus pont a cumi. Normál esetben a cumi egy cumiláncon keresztül az utódhoz van csatlakoztatva. Háti esetben azonban a gyerekre csatolt cumi, használaton kívüli állapotban beesik a gyerök hasa és az anya háta közé, ahonnan aztán a gyerök magától bizony nem halássza ki, és sajnos a fentebb említett evolúciós hézag miatt anyuka sem. Hordozással megfertőzött barátném azonban megtalálta a megoldást: ha a cumicsipesz az anya gallérjához van rögzítve, akkor a két félből legalább egy biztosan eléri, arra pedig már egy pár hónapos is képes, hogy az orra elé tartott műcsecsre boldogan rácuppanjon.
Szóval vannak buktatók.
De idővel mindkét fél belerázódik a dologba, hogy aztán az ember lánya rájöjjön, hogy ez jó.
És mire rájön, addigra teherbeesik kistesóval és kiderül, hogy az Ergo sajnos nem alkalmas igazán a ma születettek hurcolására, akármennyire is próbál a gyártó mindenféle szűkítőket javasolni (Manducáéknál láttam egy jobb megoldást, de azt már nem bírta volna el a büdzsé).
Addigra szerencsére már kellően elmerültem a szakirodalomban, úgyhogy tudtam, hogy nekem rugalmas kendőm lesz!
Csak éppen nem tetszettek az akkoriban egyetlen hazai gyártó által forgalmazott fáradt színek.
Úgyhogy elmentem anyagot vadászni és találtam is egy jópofa mintás, minden irányban rugalmas pamutot, amit aztán megvarrattam, mert megint elszámítottam magamat és a nagy keresgélés végére már nem fértem elég közel a varrógépemhez.
Azóta áldom az eszemet!
Mert a rugalmas kendő maga a csoda.
Az ember a youtube-on található oktatóvideók alapján magára tekeri, megköti, és onnantól csak bele kell tenni a babát, bármikor kivehető, nincs lelógó anyagvég, nincs kétökölnyi csomó, lehet alatta szoptatni feltűnés nélkül. Ha pedig éppen nincs rajtunk a babánk, pont olyan, mint egy jópofa mintás póló.
És én, az antiősanya is imádtam, ahogy a kis szuszogó csomagom aludt a mellkasomon.
És imádtam az újbóli szabadságot. Hogy mehetek a fiam után, nem kell küzdenem a babakocsival, tudok a buszon kapaszkodni, és még őt is tudom fogni közben.
És hányszor volt megmentő a rugalmas kendő, amikor a pici nem bírt aludni éjjel. Magunkra kötöttük és sétáltunk vele, amíg álomba nem ringatta a mozgás és a szívdobogásunk.
Nem tudom, hogy emiatt-e, de a lányommal teljesen más a viszonyom, mint a fiammal (és azóta sajnálom, hogy a nagynál még nem volt rugalmas kendőnk, mert ezzel valószínűleg sok problémát megelőzhettünk volna).
Ami viszont mindkettőjükre jellemző, és nem tudom, hogy a hordozás vagy a genetika teszi-e, de hihetetlenül nyitottak és barátságosak az emberekkel.
Egy babakocsiban fekvő/ülő babára felülről ránéznek az emberek, megy neki egy kis utyuli-mutyuli, aztán elbeszélnek a feje felett. Egy hátigyerek egy szintben van a felnőttekkel és bizony részt vesz a társalgásban, sőt időnként egyenesen kezdeményez! Hányszor előfordult, hogy a hátamon utazó lányom kicsapta a pracliját egy-egy számára szimpatikus szembejövő járókelő elé, és megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, ami az első szívinfarktus után (hátigyerek előlről nem mindenki számára egyértelmű, többnyire hátizsáknak nézik) általában sikerült is.
És meglepő módon az emberek többsége jól fogadta a hátigyerek dolgot, bár többen nem akarták elhinni, hogy nem nehéz, ill. egyesek eleinte félve kérdezték, h. "nem tud járni a baba?". Na az ilyeneknek többnyire tartottam egy gyors demonstrációt arról, hogy milyen könnyű is levenni és felvenni a hátigyereket egy Ergo-val. És jé, tudott járni a baba!
És azoknak a károgása sem jött be, akik azzal riogattak, hogy majd nem fogom tudni magamról levakarni a gyereket, meg, hogy nem akar majd jönni gyalog. Dehogynem! Muszáj neki!
Mert én hordozok, mert nekem is jó, és a gyereknek is jó. De megszakadni és a seggét hurcolni nem fogok.
És igen, van babakocsim is. Mert annak is vannak előnyei (kiló krumpli, 1 fej káposzta, másfél kiló barack és 8 cső kukorica sokkal könnyebben feltolható négy keréken a dombra, mint kézben cipelve!). Arról nem beszélve, hogy a strapabíró német lomis kocsim simán testvérkocsiként műxik, hol a nagy ül elől és a kicsi alul a kosárban, hol a kicsi ül elől és a nagy áll a bevásárlókosár hátsó peremén.
Szóval így utazgatunk és hurcolunk mi itt a 21. században.
De az biztos, hogy mostmár mindig hiányozni fog egy kis finom meleg, szuszogó csomag a mellkasomról.

2010. szeptember 13., hétfő

Változások szele.....

Már megint új utak előtt állunk.
Annyira utálom az ilyet.
Már rájöttem az évek során, hogy én alapvetően egy dagonyázó disznó vagyok, aki szeret félálomba merülten merengeni a semmin a langyosban.
De mindig jön valami, ami megzavar ebben.
4 éve mást sem teszek, mint gyereket nevelek.
És most itt a hatalmas változás: bölcsibe szoktatás és munkába visszarázódás.
Nincs kedvem egyikhez sem, de muszáj.
Nem vagyok az az igazi ősanya típus, aki imád otthon dekkolni a fészekalja gyerekkel. Sőt!
De belegondolni abba, hogy még pár hét és reggel beadom a kölyköket, rohanás melózni, meló végén rohanás összeszedni őket, bevásárlás, menet közben némi játszóterezés, gyerekek hazaterelése (pulikutya vagy velociraptor, ez itt a kérdés!), vacsora, fürdés, fektetés, mese, némi tv bámulás, alvás. Mert ez lesz minden nap.
És száguldanak el mellettem a napok.
Most kaptam észbe, hogy kb. ugyanannyim van vissza, mint amit már leéltem. Vagy annyi sem.
És ebből az elkövetkező 10-20 évet ebben a rohanásban fogom leélni.
Meg kéne valahogy állítani az időt. Vagy legalább lelassítani. Hogy legyen időnk mindenre, de legalább egymásra.

2010. szeptember 10., péntek

Itt van az ősz, itt van újra....

...és vele a takony is. Már megint.
És persze már megint én nyitom a sort. Búra van a fejemen és az energiám egy tojásrakás utáni levesteknősével ekvivalens.
Ha ez megint így fog menni márciusig, akkor tökön bököm magam!
Neeeeem akarom!

Nemsokára beszoktatás. Ha addig nem jövök ki belőle, akkor szar ügy. Ha a kicsi elkapja és pont akkorra lesz beteg, akkor még szarabb ügy. És akkor még ott van a nagy, aki bármit hazahozhat még addig. Kurvaélet!

Utálom, hogy a nonszteroidok szétcseszik a gyomromat, a mézre és hársfateára megint rá sem fogok tudni nézni, hogy a gyedem (illetve helyette most már a gyesem, ami nagyon nem ugyanaz!) nagy részét gyógyszerre költöm, és hogy a porszívó megint bekerül a nappali fix berendezési tárgyai közé.
Utálom az egészet!

Ragacs

A körömpörkölt egyike a legjobb kajáknak.
Csak a gyerek volt még rutintalan, amikor a nagyrész kézzel elfogyasztott ebéd végén "papíjt!" felkiáltással lecsapott a szalvétára.
Mindegy, végülis vízzel lejött.
Később megpróbáltam felvilágosítani, hogy ilyen esetben a "megnyalja utána mind a tíz ujját" szólás az irányadó viselkedési kódex.
Meg, hogy az enyv az ugyanez, csak husi, krumpli és fűszerek nélkül.
Majd belejön.....

2010. szeptember 7., kedd

Szatír-e?

A múltkor az egyik belvárosi üzletház félreeső liftje előtt várakoztam.
Egyszercsak feltűnt egy pasi a folyosón.
Ahogy közeledett, nem tudom, hogy miért, de nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni, nem is igazán néztem rá, nem tudnám leírni a külsejét sem, a tekintetét sem, csak volt benne valami nagyon zavaró.
Örültem, hogy pont odaért a lift, beszálltam. Erre belépett mögöttem. Szó nélkül.
Én egy tizedmásodpercig hezitáltam, hiszen csak egy emeletről lett volna szó, de a vészcsengőm csörgött veszettül, úgyhogy hirtelen kiléptem, még mielőtt a liftajtó ránk csukódott volna.
Máig nem tudom, hogy csak vaklárma és hisztispicsaság volt-e részemről, de megfutamodtam.
Nem akartam megtudni, hogy jók-e a megérzéseim.
Szegény pasi lehet, hogy máig nem érti.
De az is lehet, hogy azon a tizedmásodpercen múlt az életem.

2010. augusztus 31., kedd

Pocsolyázás

A minap egy kisebb vagyont költöttem a Tchiboban a két kölyökre. Megvettem nekik a vízhatlan pocsolyázós ruhákat.
És tegnap ki is próbáltuk.
Élmény volt látni, ahogy tócsáról tócsára rohannak és keresik a legmélyebb részeket, hogy beleugorhassanak. Virított az öröm az arcukon.
Sajnáltam magamat, hogy rajtam csak bokáig érő túracipő van és rögtön eldöntöttem, hogy beruházok egy gumicsizmára én is.
Mert gyereknek lenni jó. És pocsolyázni még jobb.

Soha nem fogom elfelejteni a hajdani pocsolyázásokat!
Most is azon morfondíroztam, hogy hol vannak a mai gyerekek? Biztos otthon ülnek a tv és a számítógép előtt. Mi meg annak idején rohantunk a gumicsizmáért, ha esett, mert a patakban akkor lehetett igazán jó kis gátakat építeni, sőt sokszor az úton is úgy hömpölygött a víz, hogy a patakig el sem jutottunk, leakadtunk ott helyben.
Mindegy volt, hogy fa vagy kő, tégla vagy homok, mindent fel lehetett használni torlaszként.
A rutinosabbak otthon hajtogatott papírhajókat is hoztak, de mindig akadt konzervdoboz, dióhéj, vagy bottal összetűzött lapulevél, amit aztán vízre bocsájtottunk, hogy rohanhassunk az útját követve, árkon-bokron át.
Ezt át akarom adni a gyerekeimnek, úgyhogy amikor esik, akkor mi megyünk. Megnézzük a csigákat, amint rohannak a nedves talajon, a békákat, amint a kövekhez lapulnak, nehogy elsodorja őket az áradat, építünk gátat faágakból és kövekből.
És élvezzük az esőt, mert az jó. És a friss levegőt, ami ennél nem lehet frissebb, hiszen ilyenkor szinte átmossa az eső. És hallgatjuk a fák alatt a vízcseppek kopogását, neszezését.
Próbálok megmutatni nekik minél többet a természet szépségéből.
Hogy nekik is legyen majd mit továbbadni az unokáimnak, ha én már nem leszek.

Függőség

Az idei nyár két erősen addiktív édessége:

Étcsokoládés aszalt meggy a Nobilistől.
Kiválóan ötvözi az édeset a savanykással. És tipikus együltő helyben elfogyós nasi.

Dobostortás jégkrém a Carte d'Ortól
Ez csak azért nem fogy el együlésben, mert a majd egy litertől befagyna a seggem is.
Imádom benne a karamelldarabkákat! Pedig mindig utáltam a dobostortát (kivéve persze a tetejét).

Ki ne próbáld őket, vagy, ha mégis, akkor én szóltam!

Susimelegítős szimfónikusok Venezuelából

Az ember kapcsolgat délben, hogy a gyerekeknek találjon valami erőszakmentes műsort a tv-ben, amíg megmelegíti az ebédet, hogy ne nyígjanak sztereóban.
Erre belefut ebbe a Mezzo-n és teljesen elfeledkezik róla, hogy ebéd is van a világon, csak a libabőreit borzolgatja vissza és gombóccal a torkában próbálja magyarázni a gyereknek, hogy mi is az az álló ováció.

Aztán rákeres, mert nem érti ezt az egészet: tarka susimelegítős fiatalok egy pofátlanul fiatal karmesterrel, aki folyton vigyorog, repülnek a hegedűk és az egész csapat olyan, mintha most jöttek volna egy győztes futballmeccsről, csak éppen beugrottak zenélni, a puccos nagyestélyis-öltönyös nagyérdemű meg állva tapsol és még ráadást is kap? Hogy is van ez?
És kiderül, hogy ez az egész valójában egy nemzeti program eredménye, amivel a szegénységből próbálják kiemelni a fiatalokat.
http://www.pri.org/theworld/?q=node/296
És úgy tűnik működik.
Mielőbb át kéne venni, nekik is 35 évbe telt.

És figyelemre méltó még az a mondat is:
"Every Venezuelan government in the past 30 years has funded the program."

Hajrá Venezuela!

2010. augusztus 20., péntek

Nevelés indul....

Lidl-ben vettem 4 tábla matricát.
Macánál indul a dackorszak, azt hiszem szükség lesz rájuk.

Basszus ez AKAR, mindegy, hogy mit, de nagyon.
Ha meg éppen nem akar valamit, akkor nagyon NEM AKAR-ja.
És egyből fejhangon visít!
Hisztispicsa!
Meg is mondtam neki, de csak megismételte, hogy "ittispica" és kiröhögött!
Fejemre fog nőni, már látom!

2010. augusztus 19., csütörtök

Szerelem

20 évesen az ember szerelmes.
Furcsa egy állapot. Tűz és víz. Csupa kétely és remény.
Felhív, nem hív, miért nem hív? Hívjam, ne hívjam? Amit mondott, miért mondta?
Hogy én mekkora marha voltam, amikor kicsúszott a számon, hogy.....! Mekkora égés, inkább nem is kerülök többet a szeme elé. De nem tudok élni nélküle. Most akkor mi legyen?????
Aztán kiderül, hogy a fiú mégsem az igazi. Hogyan rakjam ki? Sms? Email? Személyesen?
Vagy ő unt meg. Akkor összeomlik a világ, itt a világvége, nincs tovább, meg akarok halni. Hogy menjek így suliba? Mit szólnak a többiek? És egyáltalán....
De aztán jön a következő fiú. Esetleg több is. Amíg ki nem derül valamelyikről, hogy már érdemes hosszú távon berendezkedni a karjaiban.
Hogy ezt honnan tudja az ember? Nem tudom. Valahogy eljön ennek is az ideje.
Menekültem én már lángoló szerelemből is, mert éreztem, hogy hiába érzem meg a puszta jelenlétét is, már azelőtt, hogy felbukkanna az utcán szembejövet, hiába a másik felem bizonyos szempontból, soha az életben nem tudnék együtt élni vele.
Mert egy bizonyos idő után ez lesz az elsődleges szempont: tudok-e vele együtt élni, akarok-e neki gyerekeket szülni?
És eljön a nap, amikor belép az ember életébe az Igazi.
Lehet, hogy nem olyan jóképű, mint a kedvenc színészem, nem olyan romantikus, mint álmaim lovagja, de van valami a mosolyában, a két karjában, ami miatt ő kell nekem.
És úgy érzem, nem tévedtem.
Mert azóta sok mindenen keresztülmentünk mi ketten.
Látott szépnek és látott elgyötörtnek. Fogta a hajamat, amikor reggelente hánytam a nagyobbikkal terhesen.Képes volt hajnalig masszírozni a lábamat, amikor a kisebbikkel terhesen egy hete nem aludtam a nyugtalan láb szindrómámmal és már csak sírni tudtam a kimerültségtől.
Fogta a kezemet a császármetszés alatt is, és nem mondta a gyűröttbéka fiamra, hogy ronda, pedig az volt.
Képes volt felkelni a gyerekekhez bármikor, még akkor is, amikor hajnali 5-kor kellett kelnie.
És mindezek mellett igazán eltörpül, ha elfelejti a házassági évfordulónkat, vagy nem hoz virágot a névnapomra.
Szerelem? Mi is az?

Mosogatóvíz

Szeretek mosogatni.
Télen, amikor hideg van, akkor azért, mert olyan jó a finom meleg vízbe mártogatni a kezemet. Nyáron, a nagy melegben pedig azért, mert olyan jó a finom hűvös vízzel leöblíteni az edényeket.
Csak ezzel a 23-25 fokos nappali hőmérséklettel nem tudok mit kezdeni...

Halál szele

Meghalt a sógornőm anyukája. Hosszú szenvedés után.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon meddig tart a Kegyelem nálunk? Meddig lehetünk együtt egészségben? Hány év jut még békében nekünk?
Mert igazán ezek a békeévek: amikor megszületnek az unokák és a nagyszülők is egészségesek.
Amikor még a "felnevelem" dominál, nem a "megápolom".
Amikor még nem fenyeget a halál szele.
Csak kitartson jó sokáig ez az állapot.
Sokat kérek?

2010. augusztus 13., péntek

Nem sírásó!

Kisebbikem jelentős haladásokat könyvelhet el a beszéd terén. Próbálkozik is folyamatosan.
Időnként azonban kavics kerül a gépezetbe.
Összekeverednek a hangok némileg.
Így keletkezett a "pancsinta" és legújabb szösszenete a "szíjászó".
Utóbbit feldobom megfejtésre. :)

Saját jogon

Kívánom minden terepjárós-luxusautós pofátlannak, hogy legyenek jogosultak saját jogon beállni a mozgássérülteknek fenntartott parkolóba.

2010. augusztus 8., vasárnap

Hangya

Próbálom megtanítani a gyerekeimnek, hogy nem az a hatalom, ha eltaposom a hangyát, hanem az, ha eltaposhatnám, de nem teszem.
Timsel.

2010. július 23., péntek

A nap fénypontja(i)

A nap első fénypontja az, amikor az ovibavivős, játszóterezős, izzadtan hazavánszorgós délelőtt, és ebéd-mese-altatás után végre leülök ide a gép elé, kezemben egy kistálka dobostortás Carte D'Or-ral.

Ennél már csak a nap második fénypontja jobb, amikor az ovibamenős, játszóterezős, ismétleizzadós délután után hazaérve a párom átvállalja a kölykök megvacsoráztatásának előkészületeit, amíg én beállok a zuhany alá.
Az mindent visz!

Na jó, még ott van az esti fürdetés-mesélés-altatás szentháromság utáni pillanat, amikor kiderül, hogy létezik még olyan a világegyetemben, hogy csend.

2010. július 16., péntek

Matricakészlet

Az a baj, hogy az ember úgy nő fel, hogy csak a tiltás-büntetés van a kezében, mint nevelési eszköz.
Más lenne az élet, ha tiniként egy 'szülővé válás' tanfolyamon az ember kezébe nyomnának egy matricakészletet, hogy tessék, ez az egyetlen eszközöd, ezzel nevelj!

Kánikula

Olvasom, hogy a klímák működése megdobta az ország áramfelhasználását.
Ott egye a fene!
Majd, ha lesz egy vályogházam, pincével és diófával, akkor ígérem nem szereltetek bele klímát.
De most a túlélésre játszom.

Gumipacsker

Az ember lánya gondosan végigolvassa a neten fellelhető összes infót, hogy mik a jó cipő kritériumai. Hezitál, hogy most akkor a kemény kérgű sarok a jó, vagy a puha, legyen-e a cipőben sarokék, vagy ne, káros-e a lúdtalbetéttel egybeépített, vagy sem?
Miután körvonalazódik az ideális cipő, elindul megkeresni, majd heteket tölt el a vadászattal, miközben a boltokat járva szinte csak az ideálistól erősen eltérő cipőket talál.
Végül sikeresen megtalálja mindkét gyereknek a megfelelő nyári cipőt, aminek elég puha a talpa és nem tör sehol.
Erre leesik többköbméternyi eső pár hét alatt és kiderül, h. muszáj lesz venni zárt cipőt is, mert a téli bakancs orrát már lyukasra motorozta az ebadta kölyke.
Sajnos a zárt cipőket a csalóka tavasz közeledtével szionte valamennyi kiskereskedő visszaküldte a raktárba, így esély alig.
De aztán nagy nehezen sikerül.
Később kiderül, hogy rendesen feltöri a gyerek lábát, de eddigre kitör a nyár.
És megjelenik anyám egy gumiklumpával, ami azóta sem jön le a gyerek lábáról.
Kicsit kínai, kicsit magasabb lehet a károsanyag tartalma, mint illene, kicsit beleizzad a gyerek lába, kicsit belemegy a por (de szerencsére mind a gyerek lába, mind a gumipacsker jól mosható).
Úgy tűnik ezzel kihúzzuk őszig.
Remélem addig még nem növi ki a nagy műgonddal kiválasztott "szépcipőjét".

2010. június 18., péntek

Manócsomag

Tegnap előtt az angolturiban a kezembe akadt néhány igen apró body és rugdalózó. Valahogy nem volt szívem otthagyni őket. Összeszedtem és félrerakattam másnapig.
Eszembe jutott egy ismerősöm, akinek nemrég a 24. hétre született meg a kisfia, és nagyon sokan drukkoltunk neki, hogy a pici életben maradjon. Azóta hálistennek már szépen fejlődik és csodák-csodája, úgy tűnik, károsodások nélkül túlélte az egészet.
Az ő küzdelmük kapcsán jutottam el erre a honlapra.
Itthon gyorsan megnéztem, hogy milyen és mekkora ruhákat fogadnának, aztán másnap visszamentem a turiba, megvettem a félrerakatott ruhákat és előzetes telefonos egyeztetés után feladtam nekik postán.
Mert ez kellett a lelkemnek.

Nem azért írtam meg, hogy mekkora hős vagyok.
Azért írtam meg, mert már korábban is találkoztam turiban ilyen icipici ruhácskákkal, amik valószínűleg senkinek nem kellettek, hiszen amikor hirtelen jön a baba, akkor az ember nem turkálókba rohangászik, mások meg nem adnak ajándékba turis ruhát, mert az ciki. Így aztán félő, hogy géprongyként végzik.
Pedig ezek a pici ruhák sok pici manónak tudnának segíteni.
Ha csak pár embernek eszébe jut, amikor turiba megy és ilyen ruhákat lát, hogy lenne ezeknek jobb helye is, és veszi magának a fáradtságot, hogy egy vacsora árát rájuk költse, már megérte megírnom ezt a posztot.

2010. június 15., kedd

Csukjuk be a szemünket, oszt' falatozzunk?

Mivel a kicsi egy istennek sem köpi ki a magot, így kénytelen voltam kimagozni neki a cseresznyét.
Ennek során viszont kiderült, hogy minden szemnek lakója van: egy icipici fehér kukac, olyan 2-3 mm-es (idén kicsiny zavar támadhatott a cseresznyelégy elleni védekezés amúgy zárt rendjében).
Amíg szedtük és ettük és nem szembesültem a lakó jelenlétével, nem volt probléma, nyeltem, mint kacsa a nokedlit.
De most, mióta tudom, valahogy nehéz figyelmen kívül hagynom a tényt.
És ott figyel a hűtőben egy nagy doboz cseresznye, amit meg kéne enni, mielőtt megrohad.
Vagy belülről megeszik......

Javulás útján?

Anyám azt mondta, hogy sokat javult a gyerek, és az oviban is kevesebb a panasz rá.
Ezek szerint javulok, mint anya.
Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem.

2010. június 7., hétfő

Musculus tensor tympani

Van a fülünkben egy icipici izom, ami a dobhártya feszességét szabályozza.
Általában nem is tudunk a funkciójáról.
De amikor a nátha belobbantja a középfül nyálkahártyáját, akkor ennek a picike izomnak a működése is nehézségekbe ütközik.
És akkor jön a búra-érzés és a hangok differenciálásának képtelensége.
Minden, ami hangos, hihetetlenül zavaró lesz, ha pedig egynél több hangforrás van, akkor képtelenek leszünk szűrni a kétféle hangot.
Furcsa egy helyzet, nem hallok, de bizonyos szempontból mégis élesebb a fülem, mint egy denevéré.
Nem jó érzés.
Legyen már vége!

2010. június 1., kedd

Ítéletidő

Valaki előkereshetné már a Bárka tervrajzait.
Valami azt súgja, szükség lesz rá.

Vannak még csodák....

A Hagymafej kapcsán említett másik blog tulajdonosa végre kismama lett. És ez őszinte örömmel tölt el.
Különös volt végignézni a gyászmunkáját. Az elején nem is értettem, hogy hogyan lehet a gyermekünk elvesztését egyáltalán túlélni.
Szívszorító volt látni, ahogy szenved. Sokszor én is vele sírtam, mint oly sokan mások is, akik figyelemmel követték a blogját.
De az utóbbi hónapokban érezhető volt a változás. Tényleg létezik elengedés.
És azt hiszem ennek az új pici léleknek már csak ez kellett a beköltözéshez.
Hihetetlen volt az a kommentözön, ami ennek az eseménynek a bekövetkeztét üdvözölte. Szerintem még Tündi sem gondolta, hogy ennyien szorítanak neki.
Békés és boldog terhességet, és egészséges kisbabát kívánok Tündi, így ismeretlenül is!


Aztán másnap megtörtént a másik csoda is.
Nem is tudom elképzelni, milyen lehet 16 évet várni arra, hogy a teszt végre két csíkos legyen.
De az lett!
És ehhez a teszthez is igen sokan drukkoltak. És volt öröm rendesen a topikon.


Különös dolog ez. Az internet közel hoz egymáshoz embereket, akik sosem találkoztak, mégis együtt képesek sírni és örülni egymással. Lehet szídni az internetet, de azt hiszem, ez egy nagyon jó dolog benne.

2010. május 25., kedd

Isten veled Hagymafej!

Véletlenül keveredtem hozzád, és sajnos, ahogy olvastam anyukád utolsó bejegyzéseit, kísérteties volt az egyezés egy másik kisbaba blogjával.
De reméltem, hogy te erősebb leszel és leküzdöd a bajt.
Sajnos nem így történt.

2010. május 3., hétfő

Tanulom magamat

Vannak, akiknek egy agyvérzést vagy autóbalesetet követően újra meg kell tanulniuk beszélni, járni, enni, öltözni. Kőkemény dolog lehet, újrakezdeni a nulláról, felépíteni mindent.
Nekem viszont előbb le kell ásnom a dolgok legmélyére, önkezűleg lerombolni mindent, majd felépíteni valamit, ami más. Ami jobb.
Mert amit kaptam, amit belémneveltek, amiben felnőttem, az nem az, amit én szeretnék továbbadni.
Valakinek meg kell végre törnie az átkot, hogy a gyerekeimnek már jobb legyen.
Annakidején, gyerekként még tudtam, hogy szülőként milyen NEM akarok lenni. Talán még le is írtam, de mindenesetre biztosan tudtam, hogy tudni fogom halálomig, hogy majd, ha gyerekem lesz, milyen NE legyek.
Aztán most itt vagyok és félek, hogy pontosan olyan vagyok, amilyen annakidején NEM akartam lenni.
És ezen változtatni kell, mert a bennem élő gyerek minden egyes porcikája tiltakozik ellenem.
A rajtam kívül élő gyereké pedig méginkább.
Nem tehetem meg velük, hogy ilyen maradok.
Úgyhogy most neki kell állnom újratanulni mindent. Remélem kapok egy esélyt....

2010. április 9., péntek

Közlekedik a magyar

Új városom főutcáján több kilométer hosszan végighúzódik egy útvonal, melyet középen egy fehér sáv oszt ketté bicikliútra, illetve gyalogosok számára fenntartott járdára.
A különböző kereszteződésekben ki is van téve a tábla, mely jelöli, hogy melyik csoport melyik oldalt lenne köteles használni.
Ennek ellenére a jónép - valószínűleg a középső vonal miatt - úgy próbál meg közlekedni rajta, mint az autók az úton: adott irányba haladók a nekik jobb kézre eső oldalt használják.
Ami egészen szép rendszer lenne, ha a bringások nem ragaszkodnának a táblák által kijelölt sávjukhoz.
Emiatt viszont rendszeresek az anyázások, mert a népek egy része nem képes beismerni, hogy nincs tisztában a bringaút fogalmával és szídják szegény biciklist, mint a bokrot, hogy mi a fenét keres a járdán.
Javaslom, hogy a legközelebbi festésnél két csíkkal legyen három sávra osztva az aszfalt, akkor talán jut hely a bringásoknak is.

2010. április 7., szerda

Bio(lógiai) hadviselés

Már korábban észrevettem, hogy a beépített szekrény és a gyerekszoba ajtó között a fal mentén túraút húzódik, melyen hangyák sorjáznak, de bízván a békés egymás mellett élésben, hagytam őket élni.
Jelenlétük több szempontból is érdekes volt, lévén a lakás egy többemeletes társasház legtetején helyezkedik el.
Igaz a ház némileg öregebb, mint én (úgy 20 évvel biztosan), tehát ez idő alatt egy ilyen kíváncsi és felfedező lelkületű népségnek bőven volt ideje megtalálni az utat a talaj szintjéről a negyedikre, az időközben használaton kívülivé vált, egykori kéménykürtőkön és ki tudja még milyen titkos járatokon keresztül.
A másik furcsaság az volt - hogy bár pici lányom táplálkozási-, és az én takarítási illetve inkább trehánysági - szokásaiból kifolyólag, a konyha kövén dúskálhattak volna a földi javakban, ők mégis nagy ívben elkerülték e helyet és inkább a gyerekszoba padlóján bolyongtak láthatóan céltalanul.
Így, bár nem értettem a dolgot, nem foglalkoztam velük.
Egészen addig, amíg egy reggel nem találtam belőlük néhányat a gyerek kiságyában.
Persze lehet, hogy véletlenül tévedtek oda, de miután a dolog másnap megismétlődött, úgy gondoltam ideje egy kicsit ráncba szednem a csapatot.
Mivel a konyha kövén rendszeresen felkínált ebéd nem tántorította el őket a gyerekszoba notórius látogatásától, erőteljesebb, de - a gyerekek jelenlétére tekintettel, -környezetbarát módszerekkel akartam őket távoltartani.
Gugli a barátom első nekifutásra azt dobta ki, hogy a hangyák utálják a citromot, ezért célszerű a túraútvonalaikat citromlével végigcsorgatni, ha nem szeretnénk, hogy továbbra is ott grasszáljanak.
Megörültem, hogy ennyi elég, majd a padló és a fal találkozását bőségesen végigkentem citrommal, aztán lelkesen figyeltem, ahogy az apró katonák hökkenten állnak kémiai útjelzőjük nyomát vesztve, szembetalálkozván ezzel a savas és illatos anyaggal.
Nem tudták mire vélni ezt az egészet, megzavarodtak és visszafordultak.
Én meg ott örömködtem, hogy jé, tényleg, bevált, hiába no, az okosok a neten, azok aztán tudják, hogy mitől döglik a légy (ha szabad ezt a képzavart alkalmaznom).
Aztán reggelre kiderült, hogy valószínűleg csak a GPS-t frissíteni mentek haza, mert ekkorra a túraútvonal a fal mentéről átkerült az előszoba közepére, immáron ott törtek utat maguknak szorgalmasan. Ugyanakkor az előszoba ragadt rendesen a megszáradt citromlétől, ami - ha hangyatávoltartónak nem is - a lakásban kószáló porcicák begyűjtésére mindenképpen alkalmas volt.
Felmosást követően a hangyák azonnal visszatértek a régi, jól bevált, falmenti túraútvonalukra.
Ekkor ismét igénybe vettem a Gugli a barátom segítségét, és megtudtam, hogy nem a citrom a tuti, hanem a porcukorral kevert sütőpor, mert azt a hangyák boldogan befalják, de még a bolyba is visznek belőle madárlátta darabocskát, így két legyet ütök egy csapásra (hogy maradjunk a legyes párhuzamnál), ráadásul e háziszer a gyerekekre teljesen veszélytelen
Gyorsan bekevertem a hangyakoktélt, majd elszórtam a fal mentén és a beépített szekrénybe is helyeztem egy kis tálkával belőle, mert a szekrény kitakarítása során egy további, a tető irányába tartó útvonalat is találtam.
Másnap izgatottan vártam a hatást, de a hangyák - bár az edénykében találtam néhány döglött egyedet - csak nem akartak fogyni.
Türelmes ember lévén vártam még 3 napot, ekkor azonban már olyan tömegben özönöltek át a lakáson, hogy úgy döntöttem, elég a játszadozásból, ide fegyver kell!
Gugli a barátom segítségével rátaláltam a végső megoldásra: Biokill!
Hogy ez nekem nem jutott eszembe?! Hiszen annó a 3 árvát ezzel fújtuk le tetőtől talpig, miután napfényben történő alaposabb szemrevételezésük során azt a megdöbbentő felfedezést tettük, hogy ennyi tetvet macskán ember nem látott még egyszerre. Azt már csak utólag olvastuk el, h. közvetlenül az állaton nem lett volna feltétlenül muszáj alkalmazni, de addigra már a tetvek nem éltek, a három kis ördögfióka viszont szerencsére eléggé.
Ha ők túlélték, akkor a csomagoláson lévő " melegvérűekre veszélytelen" állítást bizonyítottnak vehetjük, szóval talán a kölykök is túlélik majd, ha bevetem itthon a nagyágyút....
Igen ám, ha lenne. De nincs. Nincs a Rossmannban, nincs a DM-ben, nincs a Tecsóban, sőt a helyi vegyiáruboltnak igazán nem nevezhető kisbolt tulaja is csak a kezét tudta széttárni.
Szerencsére, amikor már vége a reménynek is, és nincs semmi a nihilen túl, akkor az ember anyja még mindig ott van kéznél, és az ember anyjának csodálatos módon akkor is van Biokillje, ha annak Európán belüli teljes forgalmazását be is szünteti a gyártó.
Úgyhogy boldogan loholtam haza a palack alján lötyögő pár köbcentinyi permettel, gyorsan be is fújtam vele a leggyakoribb előfordulási helyeket és útvonalakat, majd hátradőlve vártam a hatást, ami ezúttal végre nem is maradt el.
Hullottak, mint a pelyva!
Napi 15-20 darabot porszívóztam fel közvetlenül a belépési pontjukon, és úgy tűnik bőven maradtak olyanok, akik megvitték a pusztítás hírét a bolyba, vagy talán még a mérget magát is, mert pár nap elteltével arra lettem figyelmes, hogy nincsenek hangyák. Sehol!
Igaz később még volt egy próbálkozásuk, amikor a wc-ben jött fel egy előörs a vízóra mentén, de őket azonnal lefújtam, úgyhogy a bolyban már csak veszteségként kerültek bejegyzésre.
Azóta nincs hangyám.
És még mindig van néhány mili a szent folyadékból!
Csak azt nem értem, hogy miért gyártják fél literes kiszerelésben?

2010. március 8., hétfő

Túlélő típus

Kisebbikem egyébként hihetelen túlélési ösztönnel bír (igaz ezt már méhen belül is bizonyította, amikor kétesélyes volt a dolog).
A hazaérkezést követő percekben, amikor mindenki más a vetkőzéssel és vetkőztetéssel van elfoglalva, ő csendben kioson a konyhába és kínálást nem várva felderíti a négy teli bevásárlótáska közül azt, amelyikben a kiflik vannak, megszerzi őket, majd a konyha kövén kényelmesen elhelyezkedve neki is lát...na, ha én nem venném észre, hogy miben is mesterkedik. Mivel azonban a vetkőztetés alatti gyors létszámellenőrzés mínusz 1 főt mutatott, bonyolult, kizáráson alapuló logikai módszerekkel kikövetkeztettem (2 szobás a lakás), hogy csak a konyhában lehet, így még idejében meg tudtam akadályozni e borzalmas tett elkövetésében.
Igaz ezügyben nem voltunk ugyanazon a véleményen, és ennek hangot is adott, de végül a kétfogásos ebéddel (amit anyám főzött egyébként) ki lehetett engesztelni.

Jövőkép

Míg más szülők a játszón azon filóznak, hogy a gyerekük vajon orvos lesz-e vagy jogász (illetve minimum bíró), nálunk cseppnyi kétség sem merül fel a kisebbik jövőjét illetően.
Amilyen boszorkányos ügyességgel szabadul meg a zoknijaitól és a nadrágjától a feladást követő 3. percben, amilyen lelkesen rohan el pucér segg-gel fürdés előtt, és amilyen kitartóan tud keringeni függőleges tereptárgyak körül, szinte biztosan szép jövője van bártáncosnői körökben.
Szülinapjára csövet kap, az már tuti!

Szirénapánik

Amikor megszólaltak a szirénák, teljesen lefagytam.
Első pillanatban arra gondoltam, jönnek a repülők, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg inkább atomerőmű baleset lesz.
Benyomtam a rádiót, hogy hátha bemondanak valamit, de csak vmi zene ment, így gyorsan benyomtam a gépet, hátha a net többet tud.
Miután 5 perccel később sikeresen újraindítottam (érik az újratelepítés nagyon) és ezalatt sem haltam meg (bár éreztem némi bizsergést, amit csakis valami halálos sugárdózis okozhatott), reméltem, hogy csak vmi egészen kicsike katasztrófa lehetett.
Mire a vírusirtóm is megküzdött az összes szektor vizsgálatával, már lehiggadtam annyira, hogy a gugliba nem azt pötyögtem be, hogy "atomkatasztrófa", hanem azt, hogy "szirénapróba".
És tényleg!
Mint kiderült, országunk egyetlen atomerőművének 30 kilométeres körzetét telerakták szirénákkal és ezeket minden hónap első hétfőjén 13 órakor ki is próbálják, többnyire csak ún. morgató próba van (erre eddig fel sem figyeltem, pedig már pár hónapja itt lakunk), márciusban és szeptemberben viszont teljes hangerőn nyomják.
A honlap szerint van a sziréna megszólalása előtt és után szöveges figyelmeztetés is, az enyémhez hasonló pánikok elkerülése végett, azonban ezt nem észleltem így ebédidőben, zárt ablak mögött, kanálcsörgés közepette (nem hiszem, hogy így 13 óra tájban másoknál nagyon eltérő lenne a program).
Amit nem értek, az az, hogy - bár a honlap szerint van lehetőség hangtalan tesztelésre is, amikor a hangszórókból csak ciripelő hangjelzés szól - akkor mégis mi a fenének kell az emberre a szívbajt ráhozni?
A másik kérdésem az lenne, hogy ha tényleg történne valami komoly dolog Pakson, akkor ki tudná megnyomni a szirénákat bekapcsoló gombot?
Az már csak afféle kötekedés, hogy a hang és az atomrobbanás lökéshullámának sebességkülönbségét figyelembevéve, vajon ki hallaná akkor már a szirénákat?

2010. március 4., csütörtök

Mesék naconxipanból

Megindító, felkavaró, felemelő és elgondolkodtató is egyben.

Tanítani kéne az egyetemen. Az orvosin, a nőgyógyász hallgatóknak.
Hogy milyen is valójában a SZÜLÉS. Amikor az orvosok nem avatkoznak bele, hanem hagyják, hogy az anya és a dúla tegye, amit a természet rendelt. Amikor megvan az összhang.
Hogy rájöjjenek, meg kéne állni néha, és csak odaállni csendben, nem zavarva meg a folyamatot és átélni ezt az egészet. Megélni és megérteni.
Hogy ők már ne nyúljanak majd bele olyan durván és kíméletlenül, saját önös érdekeik vagy tudatlanságuk okán ebbe a csodálatos folyamatba. Csak akkor, ha tényleg szükség van rá, ha tényleg baj van.

Felemelő az az ALÁZAT, ahogy ez a dúla viszonyul a szülő nőhöz.
(Gyűlölöm ezt a szót, hogy alázat. Többnyire elszállt és beképzelt művészek szokták alkalmazni, akik valójában azt sem tudják miről beszélnek.)
De itt, ebben az esetben élő és érvényes kifejezés.
Mert ahogy ő viszonyul az anyákhoz, az tényleg alázat. Nem foglakozik azzal, ha nem szimpatikus az anya, ha lejárt a műszak, ha undok a szülész...amikor megindul a szülés, onnantól átlényegül dúlává, és onnantól már csak a szülés számít. A végigvezetés a misztériumon. Megdöbbentő. Csodálatos. Torokszorító.

Köszönöm, hogy olvashattam és megélhettem.

Előítélet.....

Miközben a Lidl-ben azon morfondíroztam, hogy milyen iszonyú rosszarcú emberek állnak mögöttünk a pénztárnál, majdnem én voltam az, aki kicsempészett egy 10-es csomag wc papírt.
Szerencsére időben észrevettem, hogy van vmi a bal kezemben, amikor ki akartam fizetni a többit.

2010. február 25., csütörtök

Amerikai konyha

Időközben felvilágosítottak, hogy az amerikai konyha nem elsősorban a kölykök, mint inkább a tv megfigyelésére szolgál, vagyis akkor terjedt el, amikor háztartásonként még csak 1 tv volt elérhető az USA-ban, a háziasszony viszont nem óhajtott lemaradni kedvenc tv műsoráról a főzés miatt.
Azóta az egy főre eső tv-k száma jelentősen megnőtt arrafelé, a nappalival egybenyitott konyhát viszont európa is átvette tőlük, a lakópark építők legnagyobb örömére.
Ugyanis nagyban elősegíti a 3,5 szoba 50 nm-en típusú lakások megépítését.

2010. február 2., kedd

Ebédprojekt

Két gyerek ebédeltetése komoly logisztikai feladat.
Ha korán kezdünk el készülődni, akkor még nem éhesek, ha későn, akkor ott hőbörögnek, hogy nem gőzölög a csülök, mikor lecsücsülnek.
De az utóbbi áll akkor is, ha pont időben kezdünk el készülődni, de nekik éppen nem köti le más a figyelmüket. Ekkor viszont a feladat tökéletes kivitelezéséhez elengedhetetlen anyai nyugalmat pár perc alatt szilánkjaira fogja zúzni az "Anyaaaaa, kérek inni, kérek enni, nem azt kérek, inkább ezt kérek, mikor kapok már inni?!", és a kisebbik részéről az anyai lábszárakba történő folyamatos, makacs kapaszkodás, mely azt hivatott nonverbális úton kommunikálni, amit a nagyobbik verbálisan is folyamatosan és szintén makacsul ismételget.
Hogy ezt megússzuk, célszerű elveinkkkel ellenkező, de igen hasznos bébiszitterünk: a tv ideiglenes aktivizálása, majd a távkapcsoló magasra helyezése, hogy ne kelljen percenként berohangászni visszakapcsolni a nagyobbik által kedvelt, de a kisebbik által módszeresen, ám véletlenszerűen elkapcsolt csatornára.
Így már csak a nagyobbikkal kell majd megküzdenünk, hogy hajlandó legyen otthagyni a képernyőt, amikor megfelelő hőmérsékletűre melegítettük a kajáját.
Apropó melegítés:
Adott két fogás és három személy, azaz 6 tányér kaja. És egy mikró.
Mire mindhárom levest megmelegítem, addigra az első kihűl.
Ezért mostmár rutinos vagyok és exponenciálisan csökkenő időtartamra teszem be a tányérokat, így az első jóval forróbb, mint az utolsó, ami figyelembe véve a konyha hőmérsékletét, a huzatot és az uralkodó szélirányt, közelítőleg alkalmas arra, hogy végül kb. egyforma meleg legyen mindhárom.
Akkor bedobom a mikróba a másodikat, majd elindulok összegyűjteni a kölyköket.
Ha együttműködős napjuk van (szökőévente egyszer) és éhesek, akkor jönnek az első hangosabb szóra (de inkább a második igen hangosra). Ha nincs szökőév, akkor némi kergetőzés után sikerül kiterelnem őket a konyhába (miközben fontolgatom a puli lakásban tartásának előnyeit/hátrányait, de végül az, hogy büdös, győz afelett, hogy úúúúgy megnézném, amint bele-belecsíp a hátsójukba :) ).
Na eddigre pont kihűlt a leves.
Úgyhogy melegítés indul újra, immáron kevesebb időtartamokra.
Közben felszerszámozom a kölyköket a megfelelő kellékekkel: kicsinek duplaelőke, de még így is leeszi/leissza magát (hiába, sosem zárt a szája rendesen, ha ivásról volt szó), nagynak megfelelő evőeszköz (amit némi hiszti árán végül kicserélek arra, amit ő szeretne).
És belekeverem a teájukba a megfelelő gyógyszereket.
Annó röhögtem, amikor az Annapetiésagergőben azt olvastam a gyereknek, hogy az anyuka táblázatot rajzol a falra, hogy kinek, mikor, miből, mennyit kell beadni. Mostmár nem röhögök, rajzolok.
Mert képtelenség fejbentartani, hogy kinek, mikor, miből, mennyit.
Na persze mindeközben, mintha két - a sivatagot már megjárt - tevém lenne, ott bőgnek, hogy nekik, inni, MOST!
És persze közben etetni is kéne a kisebbet, mert a leves még nem tartozik az önálló műfajai közé. Meg persze a nagyobbat is, mert az alját nem tudja kimerni.
És magamnak is enni kéne, meg bevenni a saját gyógyszereimet.
És melegíteni a másodikat, mert különben a kisebbik elkezdi levenni magáról az előkéket és a kezén lévő trutymót egyenletesen eloszlatni a ruháján, haján és a környező tereptárgyakon.
Erről csak azzal lehet eltéríteni, ha az ember verbálisan vagy vizuálisan további kajákkal kecsegteti. A "csoki" szóra például már magától megpróbálja visszavenni az előkét!
És közben átlag 3 percenként kell visszaparancsolni a nagyot - aki nem képes megülni a fenekén még az evés idejére sem - a székére, némi életveszélyes fenyegetések, illetve szög és kalapács emlegetésével.
Ha sikeresen túljutottunk a másodikon is (miközben persze egy bűvész és egy zsonglőr ügyességével eltüntettük az asztalról az első fogás romjait, anélkül, hogy a kisebbik megkaparintott volna bármit, amit aztán boldog mosollyal tud ledobni az asztalról, legyen az papírtörlő vagy porcelántányér), akkor jöhet az alku a meglepiről (ami lehet csokitojás, maradék mikulás, egyéb édesség). Ez általában ismét megállítja a vetkőzésben a kisebbiket, aki újfent megpróbálja magára visszatenni az időközben levetett előkét. Segítünk neki.
Ekkor anya oszt, kölykök majszolnak. Időnként anya is majszol.....
Ezek után már csak a nagyobbikkal kell megküzdeni, akinek soha semmi nem elég, és a kisebbiket kell úgy kinavigálni az etetőszékből, hogy közben egyik kezét se tudja beletörölni se az arcunkba/hajunkba, se a falba, se a ruhánkba, és kijuttatni a fürdőbe az előszobán keresztül, lehetőleg az előszobai fogason található ruhák érintése nélkül.
Majd a nagyot is felszólítani a kézmosásra, aki közben már elhelyezkedett a kanapén azon csokisan, ahogy az asztaltól felállt.
Végül már semmi más dolgunk nincs, mint kényelmesen hátradőlni......helyett nekiállni elmosni az edényeket, közben intuitive be-berohanva a nappaliba, megelőzve néhány kisebb-nagyobb balesetet, katasztrófát, életveszélyes szituációt.

Mindig hülyeségnek tartottam az amerikai konyhát (büdös lesz a lakás és hasonlók), de kezdem érteni az előnyeit is. Csak azt nem értem, hogy miért pont az amerikaiak találták fel, mikor ők félévesen kénytelenek a bölcsibe benyomni a gyerekeiket.

Csiganyomos

Konkrétan csak a védőnő távozását követően jó 1 órával vettem észre, hogy a sötétkék pólómon látható nyomai vannak a kisebbikem náthájának. Azóta azon filózok, hogy már előtte rajta voltak, vagy azóta kerültek rá.
Sajnos nem tudom elég sűrűn porszívózni az orrát ahhoz, hogy ne folyjon a taknya, és - mivel önerőből ill. testvéri segedelemmel egyaránt esik-kel - folyton fel kell vennem vígasztalás céljából, így aztán a pólóm úgy néz ki, mint a rét füve eső után.
És ez áll a kanapéra és az ágytakaróra is sajnos.
Pucolom, takarítom, de van utánpótlás bőven.
Filózom a fogászati tampon ezirányú felhasználásának tesztelésén.
De úgyis kiszedné az orrából. Amilyen galád.....

2010. február 1., hétfő

Jófát

- Anya, kik azok a gézengúzok?
- Olyan gyerekek, akik rossz fát tesznek a tűzre.
- .....Akkor én nem vagyok gézengúz.....mert én csak jó fát teszek a tűzre!

2010. január 27., szerda

A nemehetőtökök

Gyerek wc után jön ki a konyhába letolt gatyával.
- Anya, ugye ezek nem ehető tökök?
mutat a lába közé.

Örülni tudni kell

Most, hogy vége van, ha lassan is, de kezdek végre megkönnyebbülni az elmúlt hetek gyomoridege után.
Persze, tudom, hogy egy lipoma is elkezdhet nőni, és akkor muszáj lesz műteni, de az akkor is "csak" egy lipoma.
Egyenlőre elégedjünk meg ennyivel és próbáljunk végre hátradőlni.
Élvezzük, hogy semmi más bajunk nincs, csak ez a fránya takony, láz és köhögés.
Mert ez csak takony, láz és köhögés...

2010. január 21., csütörtök

Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz


Azt hittem, már írtam róla, de úgy tűnik mégsem (Vagy csak nem címkéztem? Lehet.).
De most előjött megint.
Ha az előző film a szemnek volt gyönyörűség, akkor ez a léleknek.
Tanmese, mégpedig nem is kicsit.
A bűnről, bűnhődésről, szerelemről.
Arról, hogy minden tettünknek következménye van.
És arról, hogy a büntetés kívülről jön, de a bűnhődés belülről fakad.
És mindezt olyan egyszerű, mély és megrázó erővel, hogy az ember még napokig a hatása alatt van.
Azt, hogy mindezek mellé még gyönyörűen is van fényképezve, nem is kell mondanom.
Remélem majd leadják mégegyszer, mert újra át akarom élni.
Szívem szerint kötelező iskolai tananyaggá tenném, de tudom, h. akkor a kölykök direkt nem nézik meg.
Azért majd megpróbálom megszerezni és a sajátjaimnak tálalni, ha elég érettek lesznek hozzá.

A repülő tőrök klánja


Ha van valami, amit nem szeretek, azok a röpködős kung-fu filmek.
Úgyhogy szinte a nullával volt egyenlő annak esélye, hogy megnézzem.
Aztán kapcsolgatás közben valahogy mégis ottragadtam.
Na nem a cselekmény miatt. Az meglehetősen közhelyes volt, a záró jelenet pedig igencsak erőltetettre sikerült.
Hanem a táj!
Az valami hihetetlen!
Az operatőr valami egészen csodálatosat alkotott.
A nyírfaerdő, a bambuszok zöldje, a rét... Valami egészen más dimenziót adott az egésznek.
És hozzá a ruhák színei......
Nem lehet elmesélni.
De meg lehet nézni.

Apasági

Fiam minapi kérdése:
" A Jézus Krisztusnak ki az apukája?"
Hááát...öööööö....izé.....
Végül maradtam a Jóisten féle verziónál, de úgy tűnik nem vált be, mert tegnap oviból hazafele jövet, újból feltette a kérdést és nem érte be a minapi válasszal, hanem közölte, h. nem is, hanem a Szent József.
Remélem most egy darabig nyugi lesz, aztán majd úgyis jön a nyúl-tojás problematika...

2010. január 18., hétfő

Hitem

Isten egy nagy macska.
És én a gombolyag.

Hullámvasút

Mindig utáltam a hullámvasutat.
Azt a gyomorszorító pillanatot, amikor az ember elidul lefelé a lejtőn.
De az emelkedő sem jobb, mert nem látjuk, hogy mi jön mögötte.

És most itt vagyok, túl az első emelkedőn, már a második lejtőn.

A CT szerint bagatell probléma.
Már éppen kezdtünk fellélegezni.
De a kezelőorvos mást sejt.
Pénteken újabb kör, idegsebészet.

Diagnosztikai Kp.

Bementünk reggel fél 7-re (6,45-re volt időpontunk). Erre a takarítónő ki akart minket tessékelni, hogy még nincsenek nyitva, várjunk kinn, ő (!) még nem végzett. Amikor tiltakoztunk, akkor fenhangon megkérdezte a recepcióst, maradhatunk-e, majd elviharzott. Nem láttuk, hogy bármilyen takarítást befejezett volna. Nem is tudom, az ilyen embereknek hol van a józan esze? A kocsi sem melegedett be ennyi idő alatt, de jöhettünk volna akár gyalog is, hogyan gondolta, hogy egy pici gyerekkel majd kinn várunk a jéghidegben?????
Na mindegy.
Recepciós normális volt. Aláiratta a szükséges papírokat, köztük azt is, hogy a szükséges felvilágosítást megkaptam és beleegyezem a vizsgálatba. Kérdeztem, hogy ténylegesen meg fogom-e kapni a szükséges felvilágosítást, mondta, hogy majd jön az anesztes.
Hát idővel jött is, egy nagyképű pasi, be sem mutatkozott, kérdezte, ő-e a ..., mondtuk igen, de már fordult is tovább: "X.Y.?", szomszédos széken felpattantak, erre visszaültette őket, mondván: még nem ők jönnek (de akkor minek szólítja őket, nem értem?). Aztán eltűnt egy ajtó mögött, még mielőtt bármit kérdezhettünk volna. Aztán előjött, mondta vetkőztessük le a gyereket bodyra, és vigyem be. De benn sem tudtam semmit kérdezni, mert máris vénát keresett, "fogja le a gyereket anyuka!", bebökte, bealtatta és már ki is küldtek. 5 perc alatt kész volt a vizsgálat, amikor kihozták, már kapálózott, de a doki nem jött velünk, a beteghordótól annyit tudtunk meg (rákérdezésre), hogy egy óra múlva ehet-ihat a gyerek, aztán otthagytak minket egy szobában, amiben két ágy meg néhány tolószék volt. Onnantól ránk se nézett senki.
A gyerek szerencsére gyorsan magához tért. 20 perccel később már kinn slattyogott a váróban és barátkozott a páciensekkel. Egy óra múlva letolt egy banánt. Kb. 1,5 óra múlva kaptuk meg a leletet, de se addig, se akkor egy szó, hogy ne izguljanak, nincs baj, teljesen ártalmatlan a dolog, vagy valami...semmi. Ha laikus vagyok, gőzöm nem lenne, hogy mit írtak a leletben. Az egésznek olyan embertelen hangulata volt. Ha nem olvastam volna utána, mi is fog történni, ha nem vagyok orvos, még ennyit sem értettem volna az egészből.
Egyetlen barátságosabb momentum volt, amikor az egyik recepciós nővérke hozott a gyereknek egy kis fecsit játszani. Sajnos nem volt rajta névtábla, talán tanuló nővér lehetett.
De a többi.... nagyon nem így kéne ezt! Se felvilágosításról, se tájékoztatásról szó nem volt, időt nem szakított rá senki. Bedarált a gépezet.
Miért nem lehet egy szülővel normálisan leülni és elmondani, mi fog történni, mire számítson stb. De ott van a többi beteg is, akik egy része már attól be van szarva, hogy be fogják tolni egy csőbe, és kattogni fog a gép. Ők sem kaptak több felvilágosítást.
Persze a dolgozók profik voltak, gyorsak, csak éppen embertelenek.

2010. január 7., csütörtök

Struccpolitika

Istenem, soha nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy emberek képesek hónapokig ülni otthon a rákjukkal, amíg már menthetetlen nem lesz a dolog.
Most kezdem érteni.
Szeretnék egy barlangba elvonulni, bebújni egy hálózsákba és átaludni az elkövetkezendőket.
Olyan jó lenne elmenekülni, nem tudni semmiről, nem végignézni, hogy böködik a gyereket, nem rettegni, hogy mi lesz, ha nem ébred fel az altatásból, nem rettegni, hogy mi is lesz a végső diagnózis.
Olyan hihetetlen méretű menekülési ösztön fogott el, mint még soha.
És nem lehet elmenekülni.
Végig kell csinálni. Mert a gyerekemről van szó.
De éppen ezért ijeszt meg leginkább a dolog, mert most nem tudom, hogy ha arra kerülne sor, fogok-e tudni harcolni érte, vagy akkor is csak menekülni akarok majd?
Szaranya komplexus befigyel már megint.

Diagnosztikai Kp. malmai

Amikor az adjunktus úr felhívott hétfőn délben, hogy jövő keddre sikerült időpontot szereznie a gyereknek CT-re, hajnali 6,45-re, akkor elsőre kicsit lefagytam.
Amikor mondta, hogy altatás is lesz, akkor meg pláne.
Felhívtam a Diagn. Kp.-ot, hogy hogy is van ez. Mondták, hogy éhgyomorra kell menni, nem lehet sem hurutos, sem lázas, utána megfigyelés 1,5 óra. Ja és a gyerekklinikán rakassak be a gyereknek egy kanült.
Mondtam, h. OK, csak éppen mi nem ott lakunk és 70 km-ről megyünk.
Akkor rakassam be előző este, és dumáljam meg, hogy csak papíron fektessék be a gyereket.
Egész éjjel azon töprengtem, hogy vajon mi az esélye egy 14 hónaposnál annak, hogy az este betett kanül reggelig benn is marad?
És hogy vajon mennyit fogunk így aludni?
Felhívtam az adjunktus urat, hogy mi legyen. Mondta, megbeszéli az ügyeletessel, hogy hajnalban, még a vizsgálat előtt bekössék.
Aztán visszahívott, hogy ez így nem életszerű, kér inkább másik időpontot.
Aztán újra felhívott, hogy időpont marad, mert a Diagn. Kp.-nak csak reggel van anesztese, aki viszont vállalta, hogy beköti a kanült.
És most nem tudom, hogy megkönnyebbüljek-e, hogy nem kell egy nappal korábban odamennünk és nem aludnunk egész éjjel a kanül miatt, vagy inkább azon aggódjak, hogy aznap tényleg az az anesztes legyen, aki tud rólunk, és ne ez legyen az első esete, amikor egy ilyen pici gyereknek kell betennie egy kanült?
Hogy az egyéb aggódásaimról ne is beszéljek!

(Az már csak hab a tortán, hogy a szakmai protokoll szerint gyermekek CT miatti altatásánál az anesztesen kívül előírás egy gyerekorvos jelenléte is. Na meg persze a gyerek újraélesztő készlet is. De nincsenek illúzióim.
Vajon, ha nem írom alá a beleegyező nyilatkozatot ezek hiányában, akkor felelős szülő vagyok, vagy egy hülye, aki itt kekeckedik, ahelyett, hogy örülne annak, hogy ilyen hamar kapott időpontot?)

Kardiológia malmai.....

Miután egész éjjel azon töprengetem, hogy mit tegyek, úgy döntöttem, hogy mégis inkább felhívom a helyi gyerekkórház kardiológiáját egy kivizsgálás érdekében, annak ellenére, hogy a Diagnosztikai Kp. recepciósa szerint NEM szükséges belgyógyászati kivizsgálás a gyereknél tervezett CT idejére szükséges rövid bealtatás esetén.
Mondom a telefon másik végén lévő hölgynek, hogy jövő kedden reggel lesz a CT és a gyereknek egyenlőre ismeretlen eredetű szívzöreje van, és tudom, hogy utolsó pillanat, meg minden, de úgy érzem, nem ártana azért az altatás előtt esetleg kivizsgálni.
Hihetetlenül készséges és azonnal közli, hogy (az intézmény honlapján szereplővel szöges ellentétben ) legközelebb jövő kedden lesz rendelés, és CT után ugorjunk be nyugodtan a babával.
(Ez kb. olyan volt, mint amikor Lisszabonban kerestük a Mekit és ékes angolsággal próbáltunk információt szerezni az egyik helyi lakostól, aki végighallgatván nagy nehezen összevadászott középiskolás mondatainkat, széles mosollyal elkedte elmagyarázni a - kézjelei alapján nem túl egyszerű - odautat.....természetesen portugálul.
Amit mi ugyanolyan széles mosollyal meg is köszöntünk, majd kerestünk egy embert, aki legalább annyira beszélt angolul, mint mi.)
Mivel itt nem volt másik ember, így kénytelen voltam a hölgynek ismételten elmondani, hogy a vizsgálatot pont a CT miatti altatás okán szeretném, ezért lehetőleg még a CT előtt, és hogy a CT vizsgálat kedden hajnalban lesz, mert a Diagn. Kp. csak akkorra tud anesztest biztosítani, ráadásul innen 70 km-re, úgyhogy sajnos nem tudok élni az ajánlatával.
Végül megértette és volt olyan rendes, hogy megadta a főorvos úr privát elérhetőségét.
Így lett hétfő délutánra időpontunk a kardiológiára. Magánban. De legalább lett.
Ha lett volna annyi eszem, hogy tegnap felhívom őket, akkor ma simán tudtak volna fogadni.
Hülyeanya!