Karrier gyes után

A minap az MR1 Kossuth szombat délelőtti műsorában egy emancipunci éppen azt magyarázta, hogy gyesről visszatérő kismamaként nem kell magunkat hátrányosnak érezni, hiszen a munkáltatók kezdik megérteni, hogy az anyukákkal jobban járnak MERT: az anyuka egyszerre több mindenre tud figyelni, lojális a munkáltatójával szemben, és jobban is teljesít.
És hogy amikor interjúra megyünk (vajon a gyesről visszatérők hány százaléka megy vissza olyan állásba, ahol interjúztatnak?), akkor tudnunk kell válaszolni olyan kérdésekre, hogy mit tennénk, ha szólnak az oviból, hogy belázasodott a gyerek. Mert igenis kell lennie talonban legalább két ugrasztható emberünknek. És, hogy a munkáltató simán felveszi a két vagy többgyerekes anyukát is, ha tudja, hogy igaz ugyan, hogy 2-3 napig otthon marad a gyerekekkel, de azután gőzerővel veti bele magát a munkába és pótolja a kimaradást.
Hát igen, ez eddig szép és jó.

Én viszont immáron kevésbé emancipunciként (én is az voltam a kölykök előtt, hajaj!) már tudom, hogy egy anyuka max azért lojális a munkáltatójával szemben, mert tudja, hogy létszámleépítés esetén ő az első, akit kitesznek és ennek megakadályozása végett képes akár széttépni is magát, hogy megfeleljen, de közben azon agyal, hogy hogy fog odaérni a bölcsibe/oviba/iskolába, vagy egyszerre mindhárom helyre.
És közben retteg, hogy a gyerek ne legyen beteg, mert nem mindenkinek van két ugrasztható kontaktja. És nem mindenkinek van pénze a bébiszitterre sem.
És én nem bíznám a beteg gyerekemet másra, mert én tudom, hogy amikor nyűgös és ramatyul van, akkor mivel, hogyan lehet megvígasztalni. Vagy még én sem.
Arról nem beszélve, hogy emancipunci elfelejti azt, hogy amikor a gyerek beteg, akkor plusz-mínusz két nappal én is beteg vagyok. És ők már rég meggyógyultak, amikor én még messze nem. És szó sincs gőzerőről.

És megint elkövettem azt a hibát, hogy megmutattam a munkáltatómnak, hogy vagyok olyan legény, mint mások! Másfél hete kiköpöm a tüdőmet, de bemegyek, mert majd én megmutatom (Kollegina le is dorongolt, hogy mit akarok, ő már egy hete lázas, de vesz be Algopyrint, és egyébként is ők egész éjjel nem aludtak, mert a gyereke is lázas. De azért bejön. Mert megmutatja! Fasza!). Kölyök is köhög, de ugye én megmutatom, és ameddig nem lázas, addig mehet oviba, és egyébként is, a többi is köhög és taknyos.
Én múlt csütörtökön dőltem ki, jöttem haza a munkahelyemről, és írtam magamnak antibiotikumot, kölyök hétfőig húzta, kedden már 39 fokos láza volt estére.
Dokinéni csütörtökre rendelt vissza minket, ez pont megfelelő időpont volt ahhoz, hogy az időközben özönvízszerű takonymennyiséget termelni kezdő és az elmúlt éjszakát végigüvöltő, 38 fokos lázzal küzdő picit is meg tudjuk mutatni neki.
Jövő hét csütörtökre rendelt volna vissza, de mondtam neki, hogy az nem fog menni (az már 2 hét hiányzás lett volna!). Kiegyeztünk a keddben, de láttam a tekintetében a rosszallást.
Ez van, megint nem tudok jó anya lenni, mert vagy a munkáltatóm lesz elégedetlen, vagy a gyerekorvos. Hogy a gyerekeimről ne is beszéljek!
Miközben szívem szerint magam is feküdnék még egy hetet, de nem tehetem.
Emancipunci meg kapja be!

Órák

Megint minden ötlet nélkül mentem be a könyvtárba, csak visszavittem a lejártakat, meg akartam hozni újabb szellemi táplálékot.
Erre szembejött ez a könyv.
Nem szeretem a bestsellereket, pláne nem azokat, amikből filmet is csináltak, de mégis adtam neki egy esélyt.
Háááát......
Nem tudom.
Akár még tetszhetne is, hiszen megérthetném a szereplők természeti szépség iráni rajongását, a gyermekét váró kismama menekülési reakcióját vagy olvasás iránti vágyát.
De nem. Többször azon kaptam magam, hogy idegesít a könyv.
Egyrészről az, hogy mindenki homoszexuális vagy leszbikus. Nem, semmi bajom a mássággal. Csak tömény volt.
Meg azt azért eléggé elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen tortát csinálok, átjön a szomszédasszony én meg merő együttérzésből lesmárolom és utána mindenki megy dolgára.
Meg valahogy az a folyamatos szenvedés, hogy senki nem érezte jól magát a bőrében. Valahogy nyomasztó volt.
Viszont Richard öngyilkossági jelenete felidézett valamit.
Egyszer régen, egy este, amikor egyik tv csatornán sem volt semmi fogyasztható és csak kapcsolgattam ide-oda, egyszercsak ottragadtam egy film végén.
Meryl Streep és Ed Harris játszotta el ezt a jelenetet és valami hihetetlenül magával ragadó volt az egész.
Utánanéztem és tényleg, akkor én az Órák végét láttam. Ed Harrissel, aki valami elképesztő színészi teljesítményt nyújtott, soha nem fogom elfelejteni végstádiumú AIDS-esként, csonttá soványodva, izzó szemekkel. Úgyhogy meg kell nézzem a filmet, még akkor is, ha a könyv inkább idegesítő volt, mint jó élmény

Jézuska mondakör

Volt némi pittyputty, mert a párom ragaszkodott hozzá, hogy a fát a Jézuska hozza (ennek folyományaként idén is meg kellett várnunk, amíg elalszanak és biztosan nem jön ki a nagy sem pisilni, sem inni, sem egyéb, közelebbről nem meghatározható nyűgből kifolyólag, szóval vidám hajnali faállítás volt megint), a kölyök viszont nehezen tudta összeegyeztetni a kereszten lógó Jézus képet a hóna alatt feldíszített karácsonyfákkal röpdöső kisded Jézus képével (mondjuk én sem).
Anyámék egy darabig bírták tartani magukat, aztán beesett öcsém, aki elkezdte részletezni a faállítás ráeső örömeit, amihez apám is lelkesen csatlakozott, hiába pisszegtünk.
Aztán persze januárban Jézuskának el is kellett vinnie a fát, úgyhogy befigyelt egy vidám hajnali fabontás is.
Másnap reggel a kicsinek tűnt fel először a fa hiánya, aztán a nagy jobban kétségbe volt esve ("de miért vitte el, nem tehet ilyet!"), de a kicsi bátorítón súgta neki: " Bisztoszan visszahozzsa!"
És persze a kuka mellett egyből belefutottunk egy másik kidobott fenyőben, amire a gyerek mélyen felháborodott, hogy milyen ez a Jézuska, hogy "Csak eddig hozta?"
Szóval Jézuska most nagyon leszálló ágban van, a napi kérdés ismét úgy szól: "És mikor jön újra a Télapó?"
Mondtam neki, hogy a Télapó éppen Hawaii-n nyaral, mert lejárt a munkaideje, és legközelebb a Nyúl jön.

Ugrás

...nem az ismeretlenbe, hiszen valamikor az idők kezdetén, úgy 4,5 évvel ezelőtt én is dolgozó nő voltam és nem élősködtem mások TB-jén, ahogy a mostani kormány megpróbálja beállítani a gyeden-gyesen lévő anyukákat.
Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és én beleszoktam az itthonlétbe, megszoktam egy teljesen más életritmust, kialakítottam egy rendszert magamnak, ami hol jól, hol rosszul, de működött.
Ráadásul az utóbbi időben, mióta a pici is bölcsis, jelentősen megugrott a szabadsági fokom.
Az elmúlt 3 hónapot eredetileg arra akartam felhasználni, hogy fokozatosan beolvadok a munka világába, de a lustaság és a kényelem nagy úr, és én élveztem, hogy végre van időm magamra is egy kicsit, no meg jött az ünnepre való készülődés.
(belegondoltam, hogy az egyetem 5 éve alatt minden karácsony a vizsgákról szólt, utána a karácsonyok vagy a depi jegyében teltek, mert nem sikerült a baba, vagy éppen nemrég született és kialvatlan voltam erősen. A tavalyi volt a totális mélypont, amikor a szó legszorosabb értelmében hulla voltam és ha lett volna kötelem és padlásom, már nem élnék. )
Hihetetlen érzés volt, ahogy az évek óta takaréklángon pislákoló kreativitásom végre turbóra kapcsolt. Jó volt tervezgetni, megvenni a hozzávalókat és megcsinálni.
Ez volt az első olyan karácsonyom, amikor egyáltalán nem volt lényeg, h. én mit kapok, csak az, hogy én mit adok.
Aztán persze a végén még befigyelt egy össznépi fosós-hányós, ami villámgyorsan kipusztította a teljes családot, nagyszülőkkel és öcsémmel együtt, de a csodával határos módon, évek óta először én kimaradtam az általános dögvészből. Nem tudom, minek köszönhető. (De köszönöm!)
És nagyon furcsa volt, hogy bármikor próbáltam bemenni dolgozni (pedig istenuccse a szándék megvolt!), valamelyik kölyöknek mindig lett valami baja. Mintha a sors nem akarta volna, hogy dolgozzak.
Én pedig elég régóta ismerem a széllel szembe pisálás törvényét ahhoz, hogy ne küzdjek ilyen esetekben.
De eldöntöttem, hogy hiába január 6 a hivatalos munkába állásom, ha a fene fenét eszik is, én 3-án kezdek!
És kezdtem.
Még nagyon furcsa, hiába, hogy még nem csinálok semmit, csak tanulom a dolgokat, akkor is.
Megszokni a korai kelést és az ehhez szükséges korai fekvést.
Megszokni, hogy be kell érni időben, akkor is, ha a gyerek reggel húzza az időt és nem bír elkészülni. Akkor is, ha én is alig bírok felkelni, mert annyira húz az ágy, és nem látok ki a szememen reggelente.
Megszokni, hogy amire eddig volt egy teljes napom, azt most valahogy be kell szorítani a munkaidő vége és az esti lefekvés közé.
Megszokni, hogy alkalmazkodni kell másokhoz.
Életmód váltás ez a javából!
Nagyon féltem tőle.
De most, fél lábbal már a túlparton, sokkal egyszerűbbnek tűnik a dolog, mint ahogy pár hónapja gondoltam.
Mostmár úgy érzem, hogy kellett ez a 3 hónap, mint kis gólyának a szárnycsattogtatás.
Én ezzel készültem fel a nagy ugrásra.
Mostmár csak szárnyalni kell.