Csapatépítés

Minap megint kiborítottak a kölykök.
Most éppen a pici. Mindegy miért, de sajnos megint üvöltöttem vele a végén.
Erre a nagy beszólt, hogy "ne kiabálj vele, mert ő az én tesóm!"
Valaha a katonaságnál is így csináltak csapatot a lézengő újoncokból az őrmesterek.......
Nem vagyok rá büszke.

De egy icipicit örülök, hogy kiáll a testvéréért.
Egyenlőre semmi jele annak a nagyfokú rivalizálásnak és utálatnak köztük, ami az öcsémmel való viszonyomat jellemezte évtizedeken keresztül.
Maradjon is így!

Kishercegem és az ő rózsája

Szerelmes a kölyök.
Nagyon!
A maga összes 4 évének minden szerelmével.
Ha van szerelem, amiről elmondható, hogy a csillagot is lehozná az égről, akkor ez az.
Tisztább, mint a forrás vize és lobogóbb, mint a rőzsetűz.
Emma maga a mindenség.
Akit meg kell simogatni, meg kell puszilni, meg kell vigasztalni, ha búsul.
Akivel össze lehet bújni. Akinek a csatjait, pónijait, babáit, ruháit mindig meg kell csodálni.
Ma valami bábelőadás volt az oviban, valami Zöld szakállú királyról, ha jól értettem.
Szó volt benne valami rózsáról, de mivel pont a forgalmas főút mellett kezdte el részletezni a kölyök a sztorit, így nem vagyok képben igazán. Mindenesetre hazafelé kibökte, hogy akar vinni egy rózsát az Emmának.
Mondtam, ám legyen, menjen be a virágboltba és vegyen!
Már rohant is.
"Szia! Szeretnék venni egy rózsát az Emmának, a szerelmemnek!"
Ketten olvadtunk, az eladócsaj, meg én!
Hazafelé összefutottunk egy ismerőssel, kérdezi a kölyköt, hogy kinek lesz a rózsa?
Azt mondja: Kedvesemnek.....
És úgy hozta végig az úton, mintha az oltári szentséget hordozná.
Hazafelé esett szó lovagokról, királyfiakról (farsangi jelmez kérdés eldőlni látszik:korona, kard, pajzs, palást), megmentett hercegnőkről és királykisasszonyokról.
Bob, a mester, és Sam, a tűzoltó a múlté, immáron Benedek Elek a favorit.
Hazaérve megnéztük a Csipkerózsikát a netről, ő részben az ajtóból (valahányszor a gonosz boszorkány feltűnt a színen), de a sárkánnyal való küzdelmet már együtt drukkolták végig a kicsivel, aki addig a legóival múlatta az időt.
Szóval szép romantikus napunk volt egy nagyon szerelmes kisherceggel és az ő rózsájával.
Kíváncsi leszek, hogy holnap Emma mit reagál a rózsára.

Rettegés foka

Ma is rosszat álmodott.
Nem tudom, hogy mire ébredek fel ilyenkor, mert nem szól, nem kiabál, csak áll a sötétben és retteg. Annyira retteg, hogy sem szólni, sem kiabálni nem mer.
A múltkor hajnalban a kicsi cumikeresésére ébredtünk, erre kiderült, hogy a nagy az előszobában a cipősszekrényre felkucorodva alszik. Rémlett, hogy felébredtem valami motoszkálásra, de nem eléggé ahhoz, hogy rákérdezzek, ő meg magától nem mert szólni.
Reggel nagy nehezen elmondta, hogy átjött, leült a kanapéra, de aztán "jött egy nagy bőrszerű kéz" a hátán és inkább kiment az előszobába, mert az ágyából meg vmi más miatt menekült ki korábban.
Ilyenkor annyira át tudom érezni a helyzetét, soha nem felejtem el, hányszor feküdtem gyerekként moccanatlan a sötétben, nehogy a Rém észrevegyen. Máig érzem a rettegést, ahogy a fülemben dobol a szívverésem és elképzelhetetlen hogy kívülről ne hallatsszon, hiszen itt dübörög az agyamban, miközben a Rém már a hátam mögött van és mindjárt......
Vagy amikor Gerald Durrell egyetlen jól sikerült horrornovellája után hetekig pisilni sem mertem felkelni felnőtt fejjel, nemhogy belenézni este a tükörbe.
Szegény pici pockom! Mondtam neki, hogy ha fél éjszaka, akkor nyugodtan jöjjön át a mi ágyunkba. Nem vagyok híve az együttalvásnak, de ismerem a rettegésnek ezt a fokát, ilyenkor kell a másik melege, mert csak az tudja elolvasztani a jeges ujjakat a hátunkon.

Változások szele 2.

Úgy tűnik végre a hullám hátán lovagolok.
Kreativitás az egekben, annyira jó végre a kölyökkel együtt barkácsolni. Az elmúlt 4 évben a Lidl és Aldi teljes kreatívbiszbasz kínálatát felvásároltam, mert tudtam, hogy ennek is eljön majd az ideje, és íme, tényleg (de azért ma is otthagytam egy kisebb vagyont a kreatívhobbiban).
És olyan jó hallani, amikor azt mondja, hogy örül, hogy velem lehet, és együtt dolgozgatunk. Hosszú út vezetett idáig és sok munka van benne.
És az oviban is látják a változást.
Mert nem szídni és szapulni kell azért, mert olyan, amilyen, hanem megteremteni a lehetőségét, hogy bizonyíthasson, és dicsérni, és akkor a dicséret dicséretet szül, mert a lelkét ki fogja tenni, hogy megkaphassa. Sok időbe telt, amíg ezt megértettem és még több időbe, amíg elkezdtem alkalmazni. És úgy tűnik beválik.
És ettől mindenkinek jobb.
És a vitáink is javulnak. Én megtanultam Franklintől (az a teknősbéka a rajzfilmben), hogy igenis, lehet hibázni, de mindenkinek bocsánatot kell kérnie a másiktól. Nekem is.
Ő meg rájött, hogy hogyan vezesse le a mérgét és a csalódottságát és hogy ha megnyugodott, akkor visszajön és közli, hogy "Megnyugodtam!", és akkor megölelgetem és szent a béke.
Persze mindketten tojáshéjakon járunk, de legalább elindultunk egymás felé.

A másik nehéz munkám: anyából nővé válni.
Megbocsátani a testemnek a változásokat, elfogadni őket és újraépíteni magamat. Kívül és belül egyaránt.
Irigy vagyok azokra, akiknek sikerült csini kismamából csini anyukává válniuk és két gyerek után is fittek, üdék és kívánatosak maradtak. Nekem nem sikerült.
És 4,5 év után nulláról indulni nem egyszerű. Innen szép nyerni.

Jó reggelt!

Már megint taknyolok.
Maca reggel áthordta az összes macit és babát az ágyamba és gondosan betakargatta őket, kétszer is lenyomkodva a takarót.
Nem tudom, hogy vajon azt akarta, hogy én vigyázzak a babákra, vagy ők énrám?
De aztán jött a kölyök és kivágta az összes jószágot, majd befészkelte magát a takaróm alá a csontos kis seggével.
Persze Maca éppen hozta volna az utolsó fuvarnyi plüsst.
Innentől indult a szokásos balhé.....

Hordozásról még egy kisfilm

Most találtam ezt a kisfilmet, és kiválóan szemlélteti, hogy a hátigyereknek mennyivel másabb a világ, mint a babakocsiban fekvőnek.

Balettpatkány

Amikor a fiam 7 hónaposan felállt és villámgyorsan el is indult, büszke voltam.
Jókat nevettünk, hogy mindig mindenhova rohan.
Aztán kezdett zavarni, hogy mindezt lábujjhegyen teszi és mindennek nekimegy.
Szóltunk a gyerekorvosnak, de azt mondta, majd kinövi.
Voltunk a város legmegbízhatóbb gyerek orthopédusánál, ő megállapította, hogy nincs Achilles-ín rövidülése, úgyhogy nincs semmi baj, majd kinövi.
Voltunk neurológián, ahol megállapították, hogy nincs neurológiai eltérés, majd kinövi.
Végül eljutottunk Dévényes gyógytornászhoz, aki megdöbbent. Hogy miért csak most hoztuk. Merthogy annyira be van kötve a vádlija, hogy ihaj! És, hogy jó lett volna elkapni, amikor kialakult, mert utólag már nagyon nehéz változtatni rajta.
3 hónapon keresztül gyúrta heti kétszer. Gyerek üvöltött, mint a sakál. Lábujjhegyezés maradt.
Aztán elköltöztünk.
Itt gyógytornára jár. Közben kiderült, hogy alapból a lábujjhegyezés a legkisebb gond. A figyelemzavar a nagyobb. Vagyis a mozgáskoordináció és a látás összerendezése terén vannak hiányosságai.
Ezért ment és megy neki mindennek, ezért kék-zöld folt, ezért esik-kel, ezért képes egy álltó helyében is akkorát esni, mint az ólajtó (és ez még csak a legkisebb rossz, mert ott van még a hiperaktivitás és a tanulási zavar is a későbbiekre nézve).
Úgyhogy most végigvesszük a mozgásfejlődést a kezdetektől.
Persze nem szereti, mert nem lehet agyatlanul rohangászni, de muszáj.
Nemrég beszéltem egy csajjal, akinek már 9 éves a kislánya és még mindig lábujjhegyen jár. Mennyivel könnyebb a lányoknak! Az a kislány kb. 16 évesen megkapja majd az első tűsarkúját, és soha többé senki nem fogja nyektetni, hogy lépjen a talpára.
Mi meg csak azzal vigasztalódunk, hogy max beiratjuk balettra (bár a gyógytornász azt mondta, eszünkbe ne jusson).

Hordozásról

Már annyiszor akartam írni róla, de valahogy mindig elmaradt.

Most, hogy már a kisebbik is élénken tiltakozik az Ergo ellen és elindult az "Én akajom, ededül!" korszak, végre elmesélem, hogy miről is szól ez az egész.
Szóval hordozni jó. Igen, kötődő nevelés és egyebek, de nekem, aki a 180 széles franciaágy 2/3-át is képes vagyok egyedül bitorolni, ne meséljen senki arról, hogy milyen jó együtt aludni a gyerekkel, mert a fiamnál őmiatta volt képtelenség a dolog, hiszen még álmában sem tud nyugton feküdni, a lányomnál meg reggelente úgy keltem, mint akit megrágtak és kiköptek, mert az anyai ösztön miatt egész éjjel vigyázzállásban feküdtem. Úgyhogy a kötődő nevelés ezen része nem jött be.
Arra viszont már a fiamnál rájöttem, hogy az 5 kilós gyereket nem bírom el a hagyományos kenguruban, a babakocsit pedig a helyi járatra nem igazán egyszerű felküzdeni.
Úgyhogy alternatív megoldások után néztem.
Mivel sosem voltam igazán szütyős-bölcsész típus, ezért a méteres anyagdarabok magam köré tekergetése és a földön magam után húzása nem tűnt vonzó megoldásnak.
Maradt a sportos verzió, amiből addigra itthon is lehetett kapni az Ergo-t.
Sajnos elég borsos áron, úgyhogy némi anyagi természetű viták azért estek, de aztán győztem.
És birtokomba került egy valódi, eredeti Ergo. No nem a Szikora Robi féle verzió, hanem egy ilyen.
És megváltozott a világ!
Lett egy puttonyom, ami előbb a hasamat takarta jótékonyan, később pedig átkerült a hátamra. De hogy más előnyét is kiemeljem: két mozdulatból felvehető, testközelbe hozza a gyereket és ami nem utolsó: a gyerek súlypontját is! Így nem szakadunk meg 12 kilóval sem!
És szabad a kezünk! Lehet benne cipelni a bevásárlást (bár a legjobb még az volt, amíg elől volt a baba, addig hátul a hátizsákban a cucc, én meg a kettő közt szendvicsben, és még a gyerekről kérdezték a jóakaró nénikék, hogy kap-e levegőt?! ), lehet vele kapaszkodni a buszon, ha a népek nem ismerik fel, hogy babával vagyunk (ha felismerik, az a rosszabb, mert akkor jönnek az okos kérdések, pl. "És nem kényelmetlen a babának?????", mindez olyan hangon, melyből kisejlik a mélységes rosszallás és a sajnálat is, hogy még babakocsira sem telik) és lehet vele fogni a nagytesó pórázát (erről majd a későbbiekben).
Nagy előnye a babakocsival szemben, hogy simán befér a boltok ajtaján, nem akad be a kereke és simán fordulok vele bárhol (igaz amikor a hátra kerül a gyerök, akkor már résen kell lenni, mert eleinte az ember nem kalkulálja bele a testébe és vertem már fejbe fordulásból a nagyobbat egy kiálló polcba a boltban minden rossz szándék nélkül. Hogy megérdemelte-e, az más kérdés)
Persze a hátigyereknél már nagyon kell figyelni, mert a keze messzire elér! És amit elér, azt be is gyűjti. Vagy ledobja. Vagy megeszi. Legjobb esetben is leveri. De pár hét alatt az ember jelentős rutinra tesz szert.
És szerez egy kozmetikai tükröt, amit időnként elővesz és nem a sminkjét ellenőrzi, mert az eszébe sem jut, vagy nincs is neki, hanem megnézi, hogy a csirkefogónak be van-e kötve a sapkája? Mert az bizony kibomlik. Nem úgy magától, hanem magától a csirkefogótól.
És sajnos az emberi evolúció történetében a háti hordozás még nem bizonyult olyan mértékű evolúciós előnynek, hogy a kezünk hossza is hozzánőtt volna, ezért hátigyerek anyja, aki pedig a hátigyerek érdekében mindenre képes, sajnos arra az egyre, hogy megkösse azt a rohadt sapkát mégsem alkalmas.
És ekkor jön az, hogy gondos mérlegeléssel választunk egy járókelőt, akit alkalmasnak találunk e nemes feladat elvégzésére. Ha mellényúlunk (mint én is egyszer), akkor hazaérve egy liluló fejű gyereket veszünk le a hátunkról, mert a jóindulatú bácsika jó szorosra meghúzta a sapka megkötőjét, mondván: " Na így már biztosan nem fog kibomlani!"
A másik neurotikus pont a cumi. Normál esetben a cumi egy cumiláncon keresztül az utódhoz van csatlakoztatva. Háti esetben azonban a gyerekre csatolt cumi, használaton kívüli állapotban beesik a gyerök hasa és az anya háta közé, ahonnan aztán a gyerök magától bizony nem halássza ki, és sajnos a fentebb említett evolúciós hézag miatt anyuka sem. Hordozással megfertőzött barátném azonban megtalálta a megoldást: ha a cumicsipesz az anya gallérjához van rögzítve, akkor a két félből legalább egy biztosan eléri, arra pedig már egy pár hónapos is képes, hogy az orra elé tartott műcsecsre boldogan rácuppanjon.
Szóval vannak buktatók.
De idővel mindkét fél belerázódik a dologba, hogy aztán az ember lánya rájöjjön, hogy ez jó.
És mire rájön, addigra teherbeesik kistesóval és kiderül, hogy az Ergo sajnos nem alkalmas igazán a ma születettek hurcolására, akármennyire is próbál a gyártó mindenféle szűkítőket javasolni (Manducáéknál láttam egy jobb megoldást, de azt már nem bírta volna el a büdzsé).
Addigra szerencsére már kellően elmerültem a szakirodalomban, úgyhogy tudtam, hogy nekem rugalmas kendőm lesz!
Csak éppen nem tetszettek az akkoriban egyetlen hazai gyártó által forgalmazott fáradt színek.
Úgyhogy elmentem anyagot vadászni és találtam is egy jópofa mintás, minden irányban rugalmas pamutot, amit aztán megvarrattam, mert megint elszámítottam magamat és a nagy keresgélés végére már nem fértem elég közel a varrógépemhez.
Azóta áldom az eszemet!
Mert a rugalmas kendő maga a csoda.
Az ember a youtube-on található oktatóvideók alapján magára tekeri, megköti, és onnantól csak bele kell tenni a babát, bármikor kivehető, nincs lelógó anyagvég, nincs kétökölnyi csomó, lehet alatta szoptatni feltűnés nélkül. Ha pedig éppen nincs rajtunk a babánk, pont olyan, mint egy jópofa mintás póló.
És én, az antiősanya is imádtam, ahogy a kis szuszogó csomagom aludt a mellkasomon.
És imádtam az újbóli szabadságot. Hogy mehetek a fiam után, nem kell küzdenem a babakocsival, tudok a buszon kapaszkodni, és még őt is tudom fogni közben.
És hányszor volt megmentő a rugalmas kendő, amikor a pici nem bírt aludni éjjel. Magunkra kötöttük és sétáltunk vele, amíg álomba nem ringatta a mozgás és a szívdobogásunk.
Nem tudom, hogy emiatt-e, de a lányommal teljesen más a viszonyom, mint a fiammal (és azóta sajnálom, hogy a nagynál még nem volt rugalmas kendőnk, mert ezzel valószínűleg sok problémát megelőzhettünk volna).
Ami viszont mindkettőjükre jellemző, és nem tudom, hogy a hordozás vagy a genetika teszi-e, de hihetetlenül nyitottak és barátságosak az emberekkel.
Egy babakocsiban fekvő/ülő babára felülről ránéznek az emberek, megy neki egy kis utyuli-mutyuli, aztán elbeszélnek a feje felett. Egy hátigyerek egy szintben van a felnőttekkel és bizony részt vesz a társalgásban, sőt időnként egyenesen kezdeményez! Hányszor előfordult, hogy a hátamon utazó lányom kicsapta a pracliját egy-egy számára szimpatikus szembejövő járókelő elé, és megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, ami az első szívinfarktus után (hátigyerek előlről nem mindenki számára egyértelmű, többnyire hátizsáknak nézik) általában sikerült is.
És meglepő módon az emberek többsége jól fogadta a hátigyerek dolgot, bár többen nem akarták elhinni, hogy nem nehéz, ill. egyesek eleinte félve kérdezték, h. "nem tud járni a baba?". Na az ilyeneknek többnyire tartottam egy gyors demonstrációt arról, hogy milyen könnyű is levenni és felvenni a hátigyereket egy Ergo-val. És jé, tudott járni a baba!
És azoknak a károgása sem jött be, akik azzal riogattak, hogy majd nem fogom tudni magamról levakarni a gyereket, meg, hogy nem akar majd jönni gyalog. Dehogynem! Muszáj neki!
Mert én hordozok, mert nekem is jó, és a gyereknek is jó. De megszakadni és a seggét hurcolni nem fogok.
És igen, van babakocsim is. Mert annak is vannak előnyei (kiló krumpli, 1 fej káposzta, másfél kiló barack és 8 cső kukorica sokkal könnyebben feltolható négy keréken a dombra, mint kézben cipelve!). Arról nem beszélve, hogy a strapabíró német lomis kocsim simán testvérkocsiként műxik, hol a nagy ül elől és a kicsi alul a kosárban, hol a kicsi ül elől és a nagy áll a bevásárlókosár hátsó peremén.
Szóval így utazgatunk és hurcolunk mi itt a 21. században.
De az biztos, hogy mostmár mindig hiányozni fog egy kis finom meleg, szuszogó csomag a mellkasomról.

Ragacs

A körömpörkölt egyike a legjobb kajáknak.
Csak a gyerek volt még rutintalan, amikor a nagyrész kézzel elfogyasztott ebéd végén "papíjt!" felkiáltással lecsapott a szalvétára.
Mindegy, végülis vízzel lejött.
Később megpróbáltam felvilágosítani, hogy ilyen esetben a "megnyalja utána mind a tíz ujját" szólás az irányadó viselkedési kódex.
Meg, hogy az enyv az ugyanez, csak husi, krumpli és fűszerek nélkül.
Majd belejön.....

Pocsolyázás

A minap egy kisebb vagyont költöttem a Tchiboban a két kölyökre. Megvettem nekik a vízhatlan pocsolyázós ruhákat.
És tegnap ki is próbáltuk.
Élmény volt látni, ahogy tócsáról tócsára rohannak és keresik a legmélyebb részeket, hogy beleugorhassanak. Virított az öröm az arcukon.
Sajnáltam magamat, hogy rajtam csak bokáig érő túracipő van és rögtön eldöntöttem, hogy beruházok egy gumicsizmára én is.
Mert gyereknek lenni jó. És pocsolyázni még jobb.

Soha nem fogom elfelejteni a hajdani pocsolyázásokat!
Most is azon morfondíroztam, hogy hol vannak a mai gyerekek? Biztos otthon ülnek a tv és a számítógép előtt. Mi meg annak idején rohantunk a gumicsizmáért, ha esett, mert a patakban akkor lehetett igazán jó kis gátakat építeni, sőt sokszor az úton is úgy hömpölygött a víz, hogy a patakig el sem jutottunk, leakadtunk ott helyben.
Mindegy volt, hogy fa vagy kő, tégla vagy homok, mindent fel lehetett használni torlaszként.
A rutinosabbak otthon hajtogatott papírhajókat is hoztak, de mindig akadt konzervdoboz, dióhéj, vagy bottal összetűzött lapulevél, amit aztán vízre bocsájtottunk, hogy rohanhassunk az útját követve, árkon-bokron át.
Ezt át akarom adni a gyerekeimnek, úgyhogy amikor esik, akkor mi megyünk. Megnézzük a csigákat, amint rohannak a nedves talajon, a békákat, amint a kövekhez lapulnak, nehogy elsodorja őket az áradat, építünk gátat faágakból és kövekből.
És élvezzük az esőt, mert az jó. És a friss levegőt, ami ennél nem lehet frissebb, hiszen ilyenkor szinte átmossa az eső. És hallgatjuk a fák alatt a vízcseppek kopogását, neszezését.
Próbálok megmutatni nekik minél többet a természet szépségéből.
Hogy nekik is legyen majd mit továbbadni az unokáimnak, ha én már nem leszek.

Nevelés indul....

Lidl-ben vettem 4 tábla matricát.
Macánál indul a dackorszak, azt hiszem szükség lesz rájuk.

Basszus ez AKAR, mindegy, hogy mit, de nagyon.
Ha meg éppen nem akar valamit, akkor nagyon NEM AKAR-ja.
És egyből fejhangon visít!
Hisztispicsa!
Meg is mondtam neki, de csak megismételte, hogy "ittispica" és kiröhögött!
Fejemre fog nőni, már látom!

Matricakészlet

Az a baj, hogy az ember úgy nő fel, hogy csak a tiltás-büntetés van a kezében, mint nevelési eszköz.
Más lenne az élet, ha tiniként egy 'szülővé válás' tanfolyamon az ember kezébe nyomnának egy matricakészletet, hogy tessék, ez az egyetlen eszközöd, ezzel nevelj!