2009. május 26., kedd

Eperszezon

Epret eszünk porcukorral. Porcukor nélkül. Epertortaként. A gyerek eperturmixot kap reggelire és vacsorára.
Ez az év legjobb időszaka.
Aztán majd jön az őszibarack szezon......

2009. május 15., péntek

Egyedül

Mert még mindig vagyok olyan hülye, hogy bedőlök másoknak, magamévá teszem a véleményüket, hozzáadom az enyémet, aztán egyszercsak ott állok tökegyedül, mert időközben ők kihátráltak mögülem és az egész úgy jön le, mintha egyes egyedül az én ötletem lett volna.
Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire egyedül vagyok valójában.
Nehéz ezzel újból és újból szembesülni.

2009. május 14., csütörtök

Ikrek akarok lenni!

Amikor a pici az etetőszékben tajtékzik, mert éhes, a nagy viszont a wc-n üvölt, h. kész van és ki kéne törölni a fenekét, miközben a mosógépet is ki kéne rakni és még egy falatot nem ettem........

2009. május 12., kedd

Ez neked kalamajka, Gerry??????

Az ember lánya teljesen gyanútlanul elkezdi olvasni Gerald Durrell A piknik és egyéb kalamajkák című könyvét. Jót szórakozik a család és az író viszontagságain. Élvezi a megszokott humoros, könnyed hangvételt.
Aztán az "egy nap-egy könyv" fogyasztási sebesség törvényszerűsége miatt este 10 körül kezd bele az utolsó, A bejárat című írásba.
Még akkor sem fog gyanút, amikor a történetben az egyik szereplő megjegyzi, hogy neki még most is borsózik a háta a levélben leírt sztoritól.
Aztán a képébe kap egy olyan kőkemény horrort, amit igazán nem várt az amúgy joviális külsejű, ártalmatlannak látszó írótól.
És azóta nem mer éjjel kimenni pisilni és lehetőleg minél kevesebbszer néz tükörbe. És hiába próbál Arra nem is gondolni, akkor is A lény jár a fejében. És hála jólfejlett vizuális fantáziájának el is tudja képzelni.
És most egy darabig nem szeretne egyedül maradni otthon este. Éjjel meg pláne nem.
És a fene egye meg, már Durrellt sem lehet olvasni?

2009. május 11., hétfő

Miértkorszak

A névelőn kívül nincs olyan mondatrész, amelyre a gyerek ne tudna visszakérdezni.
A kapott választ pedig arra használja fel, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyen fel.
Olyan mintha az ember elidulna egy varázskastélyban, aminek minden egyes ajtaja olyan szobába nyílik, melyből további ajtók nyílnak, melyek olyan szobákba nyílnak, melyekből további ajtók nyílnak, melyek olyan szobákba nyílnak, melyekből további......
Szóval vagy lerázza az ember a kölyköt a legelején, vagy szabadon ereszti a fantáziáját és belelendül.
De akkor is az övé az utolsó szó: És mijaza......

2009. május 7., csütörtök

Szomorú nap

Ez ma egy olyan nap, hogy hiába lehetne nekem jó napom, annyi szomorúság van körülöttem, hogy én sem tudom jól érezni magamat.

Annyira rossz, hogy hiába szerettem volna, hogy a barátaink szerencsecsillaga végre felragyogjon és beköszönjön hozzájuk az a kis lélek, akire oly sokáig vártak.
Én is átéltem párszor a hiábavaló várakozás gyötrelmét, tudom milyen az, amikor megint nem sikerül. Tudom, milyen kegyetlen érzés, mennyire fáj az ember lelke tőle. Tudom mennyire selejtnek, mennyire tehetetlennek érzi magát olyankor az ember, mennyire szeretne megszűnni, csak hogy szűnjön végre a fájdalom.
Amikor kiüresedik a világ, eltűnik a talaj a lábunk alól és csak hullunk bele a nagy semmibe, ahol már nincs cél, nincs akarat, semmi nincs, csak pont azt van: a nagy SEMMI. A hiánya annak, amit annyira szeretnénk, amiért odaadnánk a fél karunkat, hogy a másikba ringathassuk végre.
Amikor már csak azt látjuk, hogy körülöttünk mindenki terhes vagy már kisbabája van. Az utcán, a boltban, a gyógyszerttárban, a fodrásznál, a kozmetikusnál, a munkahelyünkön, a buszon, a lépcsőházban, mindenhol, mindenki MÁS terhes. Csak pont mi nem. Már megint pont mi nem.
És úgy érezzük, hogy már soha nem is leszünk terhesek. Mert el vagyunk átkozva. Mert selejtek vagyunk. Mert tuti elkövettünk valami nagy bűnt, amiért most bűnhődnünk kell, még ha nem is tudunk róla. Valami biztosan van, mert az nem lehet, hogy nekünk sosem sikerül. Hiába teszünk meg mindent, járunk utána mindennek, csináljuk végig fájdalmas vizsgálatok és kezelések sorát, hiába imádkozunk, hiába könyörgünk, hiába......minden hiába!
Nem, nem és nem.
Pedig már semmi, de semmi nem állhatna az útjában. Jöhetne. Tárt karokkal várjuk. Mindent meg fogunk adni neki, ha egyszer majd végre megszületik....Csak szülessen már végre!
Amikor eljutunk arra a pontra, ahonnan már nincs tovább. Amikor már senki nem tud mondani semmit, hogy miért nem? Hogy megint miért nem?
Nem tudom, hogyan lehet ezt túlélni. Egyszer még hagyján. De ennyiszer?
Nem tudom honnan van bennünk nőkben ennyi hihetetlen erő és akarat, hogy újból és újból összevakarjuk magunkat önkezünkkel a padlóról. És felállunk, mert fel kell állnunk. Mert menni kell tovább. Nekifutni újból és újból, amíg csak lehet. Mert KELL, mert nagyon kell az a pici üvöltő csomag. Hogy a karjainkba szoríthassuk, hogy szerethessük szívünk minden szeretetével.

Én annyira bíztam, annyira reméltem. Annyira szerettem volna, hogy végre sikerüljön nekik is. Mert nem lehet, hogy most sem. Hogy ennyi minden után megint nem. Ilyen nincs, ilyen nem lehet.

Ki kell találnom valamit. Muszáj, hogy legyen valami. Valami, ami segít.
Ha ráolvasás, akkor ráolvasás, ha vudu varázslat, akkor vudu varázslat.
Dolgozni fogok az ügyön.
Mert ez így nem mehet tovább!