Mint a kacsa segge.........

A kicsiről momentán el sem tudom képzelni, hogy volt idő, amikor nem beszélt.
Vagy, ha volt is, most pótolja a lemaradást.
Estére már csak azért könyörgünk neki, hogy 1 (azaz egy) percre maradjon már csendben!
Mert zúg az ember feje.
De persze nem képes csendben maradni.

Ugyanakkor hihetetlen, hogy milyen szókincse van. Néha nem is tudom, hogy honnan szedte fel ezt vagy azt a kifejezést, szófordulatot.
Pláne amikor belekezd egy szerepjátékba! Márpedig belekezd!
És abba se hagyja.

Kölykök a nagyszülőknél

- Halló! Szia gyerök, hogy vagy? Mit csináltatok ma?
- Hálllló!.........jól....igen.......Szia!
És már adja is át a telefont valamelyik nagyszülőnek, mert ő nem ér rá, dolga van, rohannia kell.
Azt hittem ez majd csak 10-15 év múlva kezdődik, de úgy tűnik tévedtem.

Kórházról utólag

- Az, hogy a főorvos minden felvételre kerülő nőbe beleturkál, vajon ugyanolyan előjog, mint a feudalizmusban az jus primae noctis? Mert más értelmét nem látom, ha ugyanis a probléma ujjal diagnosztizálható lenne, nem kéne a műtét.
- Már régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajonhogyan lehet elosztani egy szelet parizert két szelet kenyéren? A másik hasonló súlyú kérdés, hogy vajon a kórházi konyhák alkalmazottjai milyen ifjúkori trauma hatására képesek csak és kizárólag ujjnyi vastag szeletekben gondolkodni, ha parizerről van szó?
-Ismered azt a viccet, hogy találkozik a mindenórás, a vetélő és a wc-ben stikában dohányzó cigány kismama? Nem, ők szerencsére a főnővér tapintatának köszönhetően ebben a kórházban nem találkoznak.
- Ha a beteg maga is orvos, akkor jár neki a VIP szoba, pedig adott beteg ezt nem igényelné és sem a trezort, sem a tv-t nem veszi igénybe
- Ha a beteg maga is orvos, az amúgy rutinszerű beöntés mégsem lesz kötelező, de akkor vajon a többieknek miért az?
- Vajon a nem orvos betegek is kapnak altatót műtét előtti este és nyugibogyót a műtét előtt? Mindenesetre remélem.
- Ha a beteg maga is orvos, sokkal jobban be van szarva, mint egy laikus, mert ő tisztában van a lehetséges szövődményekkel is, és hülye módon előző este még a beavatkozásról szóló videókat is nézeget a Youtube-on
- Ha a beteg maga is orvos, a komplikációk nem lehetőségként, hanem tényként kezelendők
- Kicsit ijesztő, amikor az intenzíven másik ágyon fekvőt hipp-hopp felállítják, neked meg csak mérik a 90/45-ös vérnyomást és nyomatják beléd az infúziót
- Ha van két palack az állványon, amiből az egyikben az az antibiotikum van, amit a komplikáció miatt fontos lenne, akkor garantáltan lefolyik az infúzió a csőben, mialatt a másik palackból próbálnak neked vérnyomást csinálni, a váltónővér viszont úgy dönt, hogy nem érdemes új szereléket csinálni már...
- Ha az az élőlény, ami 1 hétig vérzik és mégsem döglik bele, gyanús, akkor mi van azzal, amelyik 3 hétig teszi ugyanezt?
- Tudod melyik a két legfeleslegesebb lyuk a nőn? Mert én már igen...
- És mennyire jó is, amikor hazaérve a gyerekeid futnak feléd .... és mennyire szar, amikor a nagy feje pont köldökmagasságban van, a kicsié pedig az oldalsó metszés magasságában, jut mindenkinek!
- És persze mekkora mák, hogy műtét utáni hétfőn munkaszüneti nap! Igaz, keddtől meló, mert ugye eredetileg nem erre készültünk....
- Aztán persze az a legfurcsább az egészben, hogy 3 hét múlva már kutya bajod és kellő távolságból tudsz tekinteni az egészre

Már megint nagy lépések előtt állunk

Hátszóval műtétre megyek. Halogatom egy ideje, de amikor már a dokim pedzegeti, hogy kéne, akkor nincs mit tenni. Be vagyok szarva rendesen.

Kicsilány úgy tűnik szobatiszta lesz egy pár héten belül.
Mindez egy csomag hercegnős bugyinak és egy ív hófehérkés matricának köszönhető.
Motiváció a kulcsa mindennek.

Fiam minden este elmondja, hogy nem akar másik oviba menni. A szívem szakad meg!
Ovi mostanában nem panaszkodik, de azért rendszeresen rákérdeznek, hogy mit sikerült intéznünk. Hát a műtétem után Fimóta Központ, augusztusban Vadaskert, menet közben meg helyi pszichomókus felhajtása.
Úgy egyébként jelenleg itthon elég jól kezeljük a kölyköt. Néha úgy érzem, nincs is semmi baj.
De a múltkor is pont így éreztem, mielőtt az ovi kiborította a bilit.
Új oviról első infóim, hogy mindkét leendő óvónő katonás fegyelmet tart.
Hááát! Nem tudom. Az biztos, hogy kemény kéz kell a kölyökhöz, mert különben az illetőt megeszi reggelire. De hogy a szabályok merev betartása sem nyerő nála az is biztos.
Aggódom kicsit.
Lehet, h. le kéne ülnöm a leendő óvónőivel beszélni?
Vagy ne alakítsunk ki előítéleteket a kölyökkel szemben?
Nem tudom, mi a jó megoldás.

Ja és múlt héten beadtam a szakvizsgára jelentkezésemet is az utolsó pillanatban. Ajánlva, elsőbbségivel és tértivevényesen. És még mindig nem kaptam meg a tértivevényt róla. Aggódom!

Ez a hét az aggódás jegyében fog telni......................

Hibák a rendszerben

Az a baj, hogy a föld forgási sebessége pont duplája a szükségesnek, másrészről az emberklónozással még mindig nem haladnak elég jól.

A Mézga Aladárban van az a rész, ahol a bolygólakók úgy gyorsították fel a bolygójukat, hogy kiszivattyúzták a bolygó belsejét, ezáltal csökkent a térfogata és a kerülete, emiatt nőtt a forgási sebessége. A tudósok évtizedek óta agyalnak rajta, hogy a naprendszerünkben miért csak a Földnek van valódi légköre. Nekem van sejtésem.

Az emberklónozás is régóta vitatéma. Mert pasik vitáznak róla.
Kérdeznék meg a két vagy többgyerekes, dolgozó nőket (akiknek esetleg hobbijuk is lenne, vagy csak sportolni is szeretnének), szerintem bármelyikük önként lenne alany.

Vagy az egyik, vagy a másik a megoldás, de ha egy nap továbbra is 24 óra marad és belőlem is csak egy lesz, akkor ez az élet semmire nem lesz elég!

Hezitálás

A helyzet az, hogy megszivattam magam rendesen.
Eljött az óvodai beiratás ideje.
A nagy magánoviba jár, mert amikor ideköltöztünk, már rég lezajlott az ovibairatás ideje, így ez a lehetőség maradt. Húzós a díj, ezért hiába rágtam a párom fülét, hogy a kicsit is ide adjuk be, hajthatatlan maradt.
Szóval a kicsinek ovit kellett keresni.
Én nagy naívan elkocogtam a körzetes oviba, ahol közölték, hogy hely az nincs. Körzeteseknek sem. Aztán mondták, hogy hááát, egye fene, megpróbálnak az önkormányzattól póthelyeket kérni, de első körben nem tudják felvenni, majd nyár elején kiértesítenek, ha második körben mégis.
Itt következett némi pánik, aztán kaptam egy fülest, hogy a melóhely szerinti körzetes oviban is próbálkozzak. Elmentem a nyíltnapjukra, szimpatikusnak tűnt, de amikor rákérdeztem, hogy van-e esély, mondták, hogy a körzeteseket sem tudják felvenni.
A beiratás napján reggel váltottunk a párommal két szót, hogy ha már a kicsi papírjait beadom, akkor adjam be a nagyét is, hátha megszorulunk anyagilag, legyen egy menekülési útvonal, mert ha ez annyira bonyolult, akkor legyen inkább várólistán valahol a nagy is, ne akkor kelljen kapkodni fűhöz-fához.
Na itt b...tam el a dolgot.
Ugyanis legnagyobb meglepetésemre a melóhely szerinti körzetes ovi felvette mindkét gyereket.
Máig nem értem miért. Ennyit jelentene a két betű a nevem előtt?
Próbálom hinni, hogy van annyi tisztesség a világban, hogy nem, de tartok tőle, hogy igen.
És hogy mit nyavalygok, amikor bárki más páros lábbal ugrálna örömében?
Mert a nagy magánovijában éppen most kezdtünk el beszélgetni arról, hogy hogyan lehetne továbblépni, hogy mindenkinek jobb legyen. És látom rajtuk, hogy részükről próbálnak mindent megtenni a kölyök érdekében. És ők legalább már kiismerték és ha nem is teljesen, de tudják kezelni (én sem tudom teljesen, sőt!).
Mert itt most olyan pedagógusa van, aki tényleg tudja szeretni a kölyköt, ilyennek, amilyen.
Mert minden szakirodalom azt mondja, hogy az ilyen gyerekek kis létszámú csoportban jobban tudnak működni, a leendő oviban viszont 27-en lesznek egy csoportban a jelenlegi 12 helyett.
Mert itt van a nagy szerelme, és félek, hogy az ő elvesztése még nagyobb trauma lesz szegénykémnek.
A kicsi miatt nem aggódom, ő jól feltalálja magát bárhol, eléggé Tankaranka ahhoz, hogy ne tudják elnyomni és eléggé szeretgetnivaló ahhoz, hogy a pedagógusok is szeressék.
A fiam viszont egészen más tészta. Ha az IQ-jával nem bilincseli le a leendő óvónőit, akkor nem nagyon lesz más adu a kezében. És még itt, a magánoviban, kiscsoportban is erősen szorong, mi lesz akkor az új oviban, új helyen, új közösségben?
Félek, hogy hibázunk ezzel a döntéssel.
De nem tudok mit tenni, mert jó egy éve rágom a párom fülét, hogy utálom, hogy a város két végébe kell rohannom a két gyerekért, és azt szeretném, ha egy helyre járnának (persze én a lakásunktól 3 percre található magánovira gondoltam).
Hát most járhatnak egy helyre és még olcsó is lesz.
Ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halottban mondják: "Valamikor az elején kellett volna tudni nemet mondani!"
Aznap reggel, amikor azt a két mondatot váltottuk, hogy adjam be az ő papírjait is, még be is villant az agyamba, hogy mekkora szívás lesz, ha esetleg felveszik a kölyköt, de elhessegettem a gondolatot, hiszen azt mondták, még a kicsit sem tudják felvenni.
Hát most ez van.
Ma voltunk beszélni a magánoviban a két óvónővel és az óvodavezetővel.
Mondták, hogy szeptembertől számítva még két hónapig tartják a helyet a kölyöknek, hogy ha nem válna be az új ovi, akkor visszahozhatjuk. Rendesek.
De vajon az a két hónap mit fog kihozni a gyerekből?
És mi van, ha két hónapig mintagyerek lesz és csak a harmadikban mutatja ki a foga fehérjét?
Tudom, hogy már megint olyan dolgok miatt aggódom előre, amiken nem tudok változtatni, de nem tudom megbocsátani magamnak, hogy az én "hülyeségem" miatt kerültünk ilyen helyzetbe.

Memento mori

Amikor a lányommal voltam terhes, a magnéziumhiány miatt eléggé besűrűsödtek az amúgy ritkán jelentkező extraszisztoléim.
Ez egyfajta szív ingerületvezetési hiba, nem akkor dobban, amikor kellene.
Átélni meg egészen különös érzés. Dobban egy nagyot a szív, aztán mintha az ember belsejében egyszercsak vákuum támadna egy pillanatra. Mintha belül meghúznák a zsigereit. Mintha kiszivattyúznák belőle a lelket.
Félelmetes egy kicsit.
Mert sosem tudhatod, hogy nem ez volt-e az utolsó szívdobbanásod.
Ugyanakkor valahogy furcsa is érezni valamit, aminek amúgy tudunk a működéséről, de a napi élet során ritkán veszünk róla tudomást. Kicsit olyan volt, mintha a szív időnként figyelmeztetne: Hahó, én is itt vagyok ám, teszem a dolgom, de azért ne bízd el magad!

Ónos eső

Amikor elindultam tegnap reggel, még nem tűnt fel. Csak a piacon, amikor kiválasztottam az idei utolsó sütőtököt, akkor lepődtem meg, hogy jeges. Erre mutatja a tökösember, hogy hajnal 6 óta másfél centi jég fagyott rá az ernyőjükre. Hoppá!
Amikor hazaértem, már láttam, hogy színjég a járda a társasház körül.
Mivel sok az öreg, gondoltam, végigszórom a környéket síkosságmentesítővel. Még jó, hogy az önkormányzat idejében kihelyezte a konténereket.
Hát végül 1,5 órán keresztül dolgoztam, mire mindent leszórtam a gyerek kis lapátja és egy vödör segítségével, és rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű munka ez. Mostanra jó kis izomlázam van és a só is jól kimarta a kezemet.
De olyan jó volt fizikai munkát végezni! És olyan gyönyörű volt körülöttem minden!
Szép, csillogó máz vonta be a fákat, bokrokat. És ahogy a jég súlya alatt bókoltak, eszembe jutottak a régi bakonyi telek, amikor megállt az élet télen és csak a kenyeret hordták fel apámék tankokkal a hó által a világtól elvágott falvakba, meg a szülő nőket hozták le.
Egyszer kimentünk valahová, egy elhagyatott útra, mert apám meg akarta mutatni, hogy milyen az, amikor 5 centis jégréteg alatt összeborulnak az út menti fák az út felett és így alkotnak szamárhátas boltíves alagutat, ami szikrázóan csillog a jeges téli napsütésben.
Annyira hihetetlenül gyönyörű volt!
Soha sem fogom elfelejteni.
Az ilyen képeket vajon miért nem tudjuk átadni a gyermekeinknek?
Mint ahogy azt a furcsa, vattapuhaságú csendet sem, amit egyszer hallottam egy szűz hótól csillogó mezőn. Amikor nincs semmi, csak csend.
Vagy azt a másikat, amikor annyira hideg volt, hogy a csendben szinte csilingeltek a hóra érkező hópelyhek.
Szeretem a telet, pedig utálom a hideget és a korai sötétet. De akkor is gyönyörű!

Csapatépítés

Minap megint kiborítottak a kölykök.
Most éppen a pici. Mindegy miért, de sajnos megint üvöltöttem vele a végén.
Erre a nagy beszólt, hogy "ne kiabálj vele, mert ő az én tesóm!"
Valaha a katonaságnál is így csináltak csapatot a lézengő újoncokból az őrmesterek.......
Nem vagyok rá büszke.

De egy icipicit örülök, hogy kiáll a testvéréért.
Egyenlőre semmi jele annak a nagyfokú rivalizálásnak és utálatnak köztük, ami az öcsémmel való viszonyomat jellemezte évtizedeken keresztül.
Maradjon is így!

Az a pici szárnymozdulat....

Szeretem nézni, ahogy a galambokat fújja a szél.
Nem tudom, ők vajon mit szólnak hozzá.
Azt tudom, hogy a régi lakás ablakából számtalanszor láttam a varjakat vitorlázni a kemény őszi szelekben, ők kifejezetten élvezték.
Én meg irigykedtem.
Hihetetlen érzés lehet egyetlen pici szárnymozdulattal a hatalmunk alá hajtani a levegőt.
Valamikor gyerekkoromban visszatérő álmom volt, amiben csodálatos tájak fölött repültem. Akkor ismertem, tudtam ezt a pici szárnymozdulatot. A lényem része volt. Hiszen tudtam repülni.
Azóta számtalan magyarázatot olvastam erről, hogy pubertás korban mindenki repül álmában, hogy a repülő ősöktől van beégve a tudatunkba, hogy az agykéreg tudatos részének kikapcsolása okozza.
Nem érdekel.
Én tudom, hogy tudtam repülni, és tudom, hogy majdan fogok is tudni megint. És akkor magától értetődő lesz az a pici szárnymozdulat megint. A lényem része.
A lélek része.

Szülinapozás

Öregebb lettem egy nappal és egyben egy évvel is.
És a lányom is.
Fura dolog ez.
Amikor a második csík megjelent a teszten, eszembe sem jutott, hogy majdnem ugyanazon időszakban készültünk, ő meg én. Csak 35 év különbséggel.
És nem filóztam, hogy 8 hónappal később vajon otthon eszem-e majd a tortámat, vagy a szülészeten.
Ha nem rohanunk be a vaklármára( ha az 5 perces fájásokat annak lehet nevezni, igaz a fene gondolta, hogy délre totálisan elmúlnak majd), és nem kapják ki belőlem, biztos, ami biztos alapon, akkor lehet, hogy most egy napon van a szülinapunk.
Így viszont a szülinapomat már otthon ünnepelhettem.
Tudom, önző dög vagyok, de így legalább megmaradt a szülinapom a szülinapomnak.
Igaz, együtt tartjuk, és nekem már nem lett idén tortám, de aljas módon, előre megfontolt szándékkal a minap vettem magamnak 5 szál rózsát és beültem a cukrászdába, megtartani az én kis saját, privát szülinapomat. Mert ennyi jár! Mindenkinek. Akármennyi is az éveinek száma.

Jövőbeli katasztrófák

Szeretem nézni a Spektrumon a Föld mágneses pólusváltozásáról szóló műsorokat. Megnyugtató, hogy valószínűleg nem az én életemben fog bekövetkezni, sőt még a gyerekeimében sem.

Bár 10 éve még ugyanezzel az attitűddel néztem a Föld klímaváltozásairól, a globális felmelegedésről és annak katasztrofális következményeiről szóló műsorokat.

A rossz hír hozója

Apám felhívott, hogy fordítsam már le a kártyás társaság egyik tagjának szövettani leletét.
A "carcinóma" és a "grade 4" szót hallva csak annyit tudtam mondani, kurvaélet!
Még jó, hogy ott volt a "nem terjed" túl szó is.
De akkor is...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Gyorsan megnéztem a neten a lehetőségeket, hogy legalább valami bíztatót tudjak mondani, de nem sokat találtam.
Még jó, hogy telefonon keresztül történt a dolog és ott is csak áttételesen, apámon keresztül.
Én ehhez nem értek, ezért is örülök, hogy nem lettem se onkológus, se egyéb olyan szakterület tudora, ahol ilyesmiket naponta kell közölni a beteggel.
Én ezt nem tudnám csinálni.
Mert én ebben a két szóban olyan szintű fenyegető sötétséget látok, amit nem tudnék reménykeltő módon kommunikálni. Most sem sikerült.

Indikátorhal?

Most olvasom a Metro újságban, hogy zebradániókkal vizsgálják a Duna vízminőségét a kolontári katasztrófa után.
Hát, azt hiszem minden hobbiakvarista (pedig biztosan van az országban ilyen számosan) tudja, hogy az akvarisztikában a zebradánió az a hal, aminek a hátán konkrétan fát lehet hasogatni.
Volt, hogy friss csapvízbe tettem őket egy akváriumtörésnél más lehetőség híján, és még azt is túlélték.
Kedves vízminőség ellenőrök, ha indikátorhalat tetszenek keresni, akkor javasolnám inkább a pontylazacokat illetve a diszkoszhalakat. Ha valami kényes a vízminőségre, akkor azok aztán tényleg.
Vagy itt nem az a cél?

Balettpatkány

Amikor a fiam 7 hónaposan felállt és villámgyorsan el is indult, büszke voltam.
Jókat nevettünk, hogy mindig mindenhova rohan.
Aztán kezdett zavarni, hogy mindezt lábujjhegyen teszi és mindennek nekimegy.
Szóltunk a gyerekorvosnak, de azt mondta, majd kinövi.
Voltunk a város legmegbízhatóbb gyerek orthopédusánál, ő megállapította, hogy nincs Achilles-ín rövidülése, úgyhogy nincs semmi baj, majd kinövi.
Voltunk neurológián, ahol megállapították, hogy nincs neurológiai eltérés, majd kinövi.
Végül eljutottunk Dévényes gyógytornászhoz, aki megdöbbent. Hogy miért csak most hoztuk. Merthogy annyira be van kötve a vádlija, hogy ihaj! És, hogy jó lett volna elkapni, amikor kialakult, mert utólag már nagyon nehéz változtatni rajta.
3 hónapon keresztül gyúrta heti kétszer. Gyerek üvöltött, mint a sakál. Lábujjhegyezés maradt.
Aztán elköltöztünk.
Itt gyógytornára jár. Közben kiderült, hogy alapból a lábujjhegyezés a legkisebb gond. A figyelemzavar a nagyobb. Vagyis a mozgáskoordináció és a látás összerendezése terén vannak hiányosságai.
Ezért ment és megy neki mindennek, ezért kék-zöld folt, ezért esik-kel, ezért képes egy álltó helyében is akkorát esni, mint az ólajtó (és ez még csak a legkisebb rossz, mert ott van még a hiperaktivitás és a tanulási zavar is a későbbiekre nézve).
Úgyhogy most végigvesszük a mozgásfejlődést a kezdetektől.
Persze nem szereti, mert nem lehet agyatlanul rohangászni, de muszáj.
Nemrég beszéltem egy csajjal, akinek már 9 éves a kislánya és még mindig lábujjhegyen jár. Mennyivel könnyebb a lányoknak! Az a kislány kb. 16 évesen megkapja majd az első tűsarkúját, és soha többé senki nem fogja nyektetni, hogy lépjen a talpára.
Mi meg csak azzal vigasztalódunk, hogy max beiratjuk balettra (bár a gyógytornász azt mondta, eszünkbe ne jusson).

Hordozásról

Már annyiszor akartam írni róla, de valahogy mindig elmaradt.

Most, hogy már a kisebbik is élénken tiltakozik az Ergo ellen és elindult az "Én akajom, ededül!" korszak, végre elmesélem, hogy miről is szól ez az egész.
Szóval hordozni jó. Igen, kötődő nevelés és egyebek, de nekem, aki a 180 széles franciaágy 2/3-át is képes vagyok egyedül bitorolni, ne meséljen senki arról, hogy milyen jó együtt aludni a gyerekkel, mert a fiamnál őmiatta volt képtelenség a dolog, hiszen még álmában sem tud nyugton feküdni, a lányomnál meg reggelente úgy keltem, mint akit megrágtak és kiköptek, mert az anyai ösztön miatt egész éjjel vigyázzállásban feküdtem. Úgyhogy a kötődő nevelés ezen része nem jött be.
Arra viszont már a fiamnál rájöttem, hogy az 5 kilós gyereket nem bírom el a hagyományos kenguruban, a babakocsit pedig a helyi járatra nem igazán egyszerű felküzdeni.
Úgyhogy alternatív megoldások után néztem.
Mivel sosem voltam igazán szütyős-bölcsész típus, ezért a méteres anyagdarabok magam köré tekergetése és a földön magam után húzása nem tűnt vonzó megoldásnak.
Maradt a sportos verzió, amiből addigra itthon is lehetett kapni az Ergo-t.
Sajnos elég borsos áron, úgyhogy némi anyagi természetű viták azért estek, de aztán győztem.
És birtokomba került egy valódi, eredeti Ergo. No nem a Szikora Robi féle verzió, hanem egy ilyen.
És megváltozott a világ!
Lett egy puttonyom, ami előbb a hasamat takarta jótékonyan, később pedig átkerült a hátamra. De hogy más előnyét is kiemeljem: két mozdulatból felvehető, testközelbe hozza a gyereket és ami nem utolsó: a gyerek súlypontját is! Így nem szakadunk meg 12 kilóval sem!
És szabad a kezünk! Lehet benne cipelni a bevásárlást (bár a legjobb még az volt, amíg elől volt a baba, addig hátul a hátizsákban a cucc, én meg a kettő közt szendvicsben, és még a gyerekről kérdezték a jóakaró nénikék, hogy kap-e levegőt?! ), lehet vele kapaszkodni a buszon, ha a népek nem ismerik fel, hogy babával vagyunk (ha felismerik, az a rosszabb, mert akkor jönnek az okos kérdések, pl. "És nem kényelmetlen a babának?????", mindez olyan hangon, melyből kisejlik a mélységes rosszallás és a sajnálat is, hogy még babakocsira sem telik) és lehet vele fogni a nagytesó pórázát (erről majd a későbbiekben).
Nagy előnye a babakocsival szemben, hogy simán befér a boltok ajtaján, nem akad be a kereke és simán fordulok vele bárhol (igaz amikor a hátra kerül a gyerök, akkor már résen kell lenni, mert eleinte az ember nem kalkulálja bele a testébe és vertem már fejbe fordulásból a nagyobbat egy kiálló polcba a boltban minden rossz szándék nélkül. Hogy megérdemelte-e, az más kérdés)
Persze a hátigyereknél már nagyon kell figyelni, mert a keze messzire elér! És amit elér, azt be is gyűjti. Vagy ledobja. Vagy megeszi. Legjobb esetben is leveri. De pár hét alatt az ember jelentős rutinra tesz szert.
És szerez egy kozmetikai tükröt, amit időnként elővesz és nem a sminkjét ellenőrzi, mert az eszébe sem jut, vagy nincs is neki, hanem megnézi, hogy a csirkefogónak be van-e kötve a sapkája? Mert az bizony kibomlik. Nem úgy magától, hanem magától a csirkefogótól.
És sajnos az emberi evolúció történetében a háti hordozás még nem bizonyult olyan mértékű evolúciós előnynek, hogy a kezünk hossza is hozzánőtt volna, ezért hátigyerek anyja, aki pedig a hátigyerek érdekében mindenre képes, sajnos arra az egyre, hogy megkösse azt a rohadt sapkát mégsem alkalmas.
És ekkor jön az, hogy gondos mérlegeléssel választunk egy járókelőt, akit alkalmasnak találunk e nemes feladat elvégzésére. Ha mellényúlunk (mint én is egyszer), akkor hazaérve egy liluló fejű gyereket veszünk le a hátunkról, mert a jóindulatú bácsika jó szorosra meghúzta a sapka megkötőjét, mondván: " Na így már biztosan nem fog kibomlani!"
A másik neurotikus pont a cumi. Normál esetben a cumi egy cumiláncon keresztül az utódhoz van csatlakoztatva. Háti esetben azonban a gyerekre csatolt cumi, használaton kívüli állapotban beesik a gyerök hasa és az anya háta közé, ahonnan aztán a gyerök magától bizony nem halássza ki, és sajnos a fentebb említett evolúciós hézag miatt anyuka sem. Hordozással megfertőzött barátném azonban megtalálta a megoldást: ha a cumicsipesz az anya gallérjához van rögzítve, akkor a két félből legalább egy biztosan eléri, arra pedig már egy pár hónapos is képes, hogy az orra elé tartott műcsecsre boldogan rácuppanjon.
Szóval vannak buktatók.
De idővel mindkét fél belerázódik a dologba, hogy aztán az ember lánya rájöjjön, hogy ez jó.
És mire rájön, addigra teherbeesik kistesóval és kiderül, hogy az Ergo sajnos nem alkalmas igazán a ma születettek hurcolására, akármennyire is próbál a gyártó mindenféle szűkítőket javasolni (Manducáéknál láttam egy jobb megoldást, de azt már nem bírta volna el a büdzsé).
Addigra szerencsére már kellően elmerültem a szakirodalomban, úgyhogy tudtam, hogy nekem rugalmas kendőm lesz!
Csak éppen nem tetszettek az akkoriban egyetlen hazai gyártó által forgalmazott fáradt színek.
Úgyhogy elmentem anyagot vadászni és találtam is egy jópofa mintás, minden irányban rugalmas pamutot, amit aztán megvarrattam, mert megint elszámítottam magamat és a nagy keresgélés végére már nem fértem elég közel a varrógépemhez.
Azóta áldom az eszemet!
Mert a rugalmas kendő maga a csoda.
Az ember a youtube-on található oktatóvideók alapján magára tekeri, megköti, és onnantól csak bele kell tenni a babát, bármikor kivehető, nincs lelógó anyagvég, nincs kétökölnyi csomó, lehet alatta szoptatni feltűnés nélkül. Ha pedig éppen nincs rajtunk a babánk, pont olyan, mint egy jópofa mintás póló.
És én, az antiősanya is imádtam, ahogy a kis szuszogó csomagom aludt a mellkasomon.
És imádtam az újbóli szabadságot. Hogy mehetek a fiam után, nem kell küzdenem a babakocsival, tudok a buszon kapaszkodni, és még őt is tudom fogni közben.
És hányszor volt megmentő a rugalmas kendő, amikor a pici nem bírt aludni éjjel. Magunkra kötöttük és sétáltunk vele, amíg álomba nem ringatta a mozgás és a szívdobogásunk.
Nem tudom, hogy emiatt-e, de a lányommal teljesen más a viszonyom, mint a fiammal (és azóta sajnálom, hogy a nagynál még nem volt rugalmas kendőnk, mert ezzel valószínűleg sok problémát megelőzhettünk volna).
Ami viszont mindkettőjükre jellemző, és nem tudom, hogy a hordozás vagy a genetika teszi-e, de hihetetlenül nyitottak és barátságosak az emberekkel.
Egy babakocsiban fekvő/ülő babára felülről ránéznek az emberek, megy neki egy kis utyuli-mutyuli, aztán elbeszélnek a feje felett. Egy hátigyerek egy szintben van a felnőttekkel és bizony részt vesz a társalgásban, sőt időnként egyenesen kezdeményez! Hányszor előfordult, hogy a hátamon utazó lányom kicsapta a pracliját egy-egy számára szimpatikus szembejövő járókelő elé, és megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, ami az első szívinfarktus után (hátigyerek előlről nem mindenki számára egyértelmű, többnyire hátizsáknak nézik) általában sikerült is.
És meglepő módon az emberek többsége jól fogadta a hátigyerek dolgot, bár többen nem akarták elhinni, hogy nem nehéz, ill. egyesek eleinte félve kérdezték, h. "nem tud járni a baba?". Na az ilyeneknek többnyire tartottam egy gyors demonstrációt arról, hogy milyen könnyű is levenni és felvenni a hátigyereket egy Ergo-val. És jé, tudott járni a baba!
És azoknak a károgása sem jött be, akik azzal riogattak, hogy majd nem fogom tudni magamról levakarni a gyereket, meg, hogy nem akar majd jönni gyalog. Dehogynem! Muszáj neki!
Mert én hordozok, mert nekem is jó, és a gyereknek is jó. De megszakadni és a seggét hurcolni nem fogok.
És igen, van babakocsim is. Mert annak is vannak előnyei (kiló krumpli, 1 fej káposzta, másfél kiló barack és 8 cső kukorica sokkal könnyebben feltolható négy keréken a dombra, mint kézben cipelve!). Arról nem beszélve, hogy a strapabíró német lomis kocsim simán testvérkocsiként műxik, hol a nagy ül elől és a kicsi alul a kosárban, hol a kicsi ül elől és a nagy áll a bevásárlókosár hátsó peremén.
Szóval így utazgatunk és hurcolunk mi itt a 21. században.
De az biztos, hogy mostmár mindig hiányozni fog egy kis finom meleg, szuszogó csomag a mellkasomról.

Változások szele.....

Már megint új utak előtt állunk.
Annyira utálom az ilyet.
Már rájöttem az évek során, hogy én alapvetően egy dagonyázó disznó vagyok, aki szeret félálomba merülten merengeni a semmin a langyosban.
De mindig jön valami, ami megzavar ebben.
4 éve mást sem teszek, mint gyereket nevelek.
És most itt a hatalmas változás: bölcsibe szoktatás és munkába visszarázódás.
Nincs kedvem egyikhez sem, de muszáj.
Nem vagyok az az igazi ősanya típus, aki imád otthon dekkolni a fészekalja gyerekkel. Sőt!
De belegondolni abba, hogy még pár hét és reggel beadom a kölyköket, rohanás melózni, meló végén rohanás összeszedni őket, bevásárlás, menet közben némi játszóterezés, gyerekek hazaterelése (pulikutya vagy velociraptor, ez itt a kérdés!), vacsora, fürdés, fektetés, mese, némi tv bámulás, alvás. Mert ez lesz minden nap.
És száguldanak el mellettem a napok.
Most kaptam észbe, hogy kb. ugyanannyim van vissza, mint amit már leéltem. Vagy annyi sem.
És ebből az elkövetkező 10-20 évet ebben a rohanásban fogom leélni.
Meg kéne valahogy állítani az időt. Vagy legalább lelassítani. Hogy legyen időnk mindenre, de legalább egymásra.

Szatír-e?

A múltkor az egyik belvárosi üzletház félreeső liftje előtt várakoztam.
Egyszercsak feltűnt egy pasi a folyosón.
Ahogy közeledett, nem tudom, hogy miért, de nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni, nem is igazán néztem rá, nem tudnám leírni a külsejét sem, a tekintetét sem, csak volt benne valami nagyon zavaró.
Örültem, hogy pont odaért a lift, beszálltam. Erre belépett mögöttem. Szó nélkül.
Én egy tizedmásodpercig hezitáltam, hiszen csak egy emeletről lett volna szó, de a vészcsengőm csörgött veszettül, úgyhogy hirtelen kiléptem, még mielőtt a liftajtó ránk csukódott volna.
Máig nem tudom, hogy csak vaklárma és hisztispicsaság volt-e részemről, de megfutamodtam.
Nem akartam megtudni, hogy jók-e a megérzéseim.
Szegény pasi lehet, hogy máig nem érti.
De az is lehet, hogy azon a tizedmásodpercen múlt az életem.

Pocsolyázás

A minap egy kisebb vagyont költöttem a Tchiboban a két kölyökre. Megvettem nekik a vízhatlan pocsolyázós ruhákat.
És tegnap ki is próbáltuk.
Élmény volt látni, ahogy tócsáról tócsára rohannak és keresik a legmélyebb részeket, hogy beleugorhassanak. Virított az öröm az arcukon.
Sajnáltam magamat, hogy rajtam csak bokáig érő túracipő van és rögtön eldöntöttem, hogy beruházok egy gumicsizmára én is.
Mert gyereknek lenni jó. És pocsolyázni még jobb.

Soha nem fogom elfelejteni a hajdani pocsolyázásokat!
Most is azon morfondíroztam, hogy hol vannak a mai gyerekek? Biztos otthon ülnek a tv és a számítógép előtt. Mi meg annak idején rohantunk a gumicsizmáért, ha esett, mert a patakban akkor lehetett igazán jó kis gátakat építeni, sőt sokszor az úton is úgy hömpölygött a víz, hogy a patakig el sem jutottunk, leakadtunk ott helyben.
Mindegy volt, hogy fa vagy kő, tégla vagy homok, mindent fel lehetett használni torlaszként.
A rutinosabbak otthon hajtogatott papírhajókat is hoztak, de mindig akadt konzervdoboz, dióhéj, vagy bottal összetűzött lapulevél, amit aztán vízre bocsájtottunk, hogy rohanhassunk az útját követve, árkon-bokron át.
Ezt át akarom adni a gyerekeimnek, úgyhogy amikor esik, akkor mi megyünk. Megnézzük a csigákat, amint rohannak a nedves talajon, a békákat, amint a kövekhez lapulnak, nehogy elsodorja őket az áradat, építünk gátat faágakból és kövekből.
És élvezzük az esőt, mert az jó. És a friss levegőt, ami ennél nem lehet frissebb, hiszen ilyenkor szinte átmossa az eső. És hallgatjuk a fák alatt a vízcseppek kopogását, neszezését.
Próbálok megmutatni nekik minél többet a természet szépségéből.
Hogy nekik is legyen majd mit továbbadni az unokáimnak, ha én már nem leszek.

Szerelem

20 évesen az ember szerelmes.
Furcsa egy állapot. Tűz és víz. Csupa kétely és remény.
Felhív, nem hív, miért nem hív? Hívjam, ne hívjam? Amit mondott, miért mondta?
Hogy én mekkora marha voltam, amikor kicsúszott a számon, hogy.....! Mekkora égés, inkább nem is kerülök többet a szeme elé. De nem tudok élni nélküle. Most akkor mi legyen?????
Aztán kiderül, hogy a fiú mégsem az igazi. Hogyan rakjam ki? Sms? Email? Személyesen?
Vagy ő unt meg. Akkor összeomlik a világ, itt a világvége, nincs tovább, meg akarok halni. Hogy menjek így suliba? Mit szólnak a többiek? És egyáltalán....
De aztán jön a következő fiú. Esetleg több is. Amíg ki nem derül valamelyikről, hogy már érdemes hosszú távon berendezkedni a karjaiban.
Hogy ezt honnan tudja az ember? Nem tudom. Valahogy eljön ennek is az ideje.
Menekültem én már lángoló szerelemből is, mert éreztem, hogy hiába érzem meg a puszta jelenlétét is, már azelőtt, hogy felbukkanna az utcán szembejövet, hiába a másik felem bizonyos szempontból, soha az életben nem tudnék együtt élni vele.
Mert egy bizonyos idő után ez lesz az elsődleges szempont: tudok-e vele együtt élni, akarok-e neki gyerekeket szülni?
És eljön a nap, amikor belép az ember életébe az Igazi.
Lehet, hogy nem olyan jóképű, mint a kedvenc színészem, nem olyan romantikus, mint álmaim lovagja, de van valami a mosolyában, a két karjában, ami miatt ő kell nekem.
És úgy érzem, nem tévedtem.
Mert azóta sok mindenen keresztülmentünk mi ketten.
Látott szépnek és látott elgyötörtnek. Fogta a hajamat, amikor reggelente hánytam a nagyobbikkal terhesen.Képes volt hajnalig masszírozni a lábamat, amikor a kisebbikkel terhesen egy hete nem aludtam a nyugtalan láb szindrómámmal és már csak sírni tudtam a kimerültségtől.
Fogta a kezemet a császármetszés alatt is, és nem mondta a gyűröttbéka fiamra, hogy ronda, pedig az volt.
Képes volt felkelni a gyerekekhez bármikor, még akkor is, amikor hajnali 5-kor kellett kelnie.
És mindezek mellett igazán eltörpül, ha elfelejti a házassági évfordulónkat, vagy nem hoz virágot a névnapomra.
Szerelem? Mi is az?