2008. november 7., péntek

Kettesben egy testben

Szeretem az ilyen reggeleket, amikor előbb ébredek, mint elsőszülöttem és van egy kis időm magamra, magunkra.
Amikor kinyitom a szemem és csak fekszem. Élvezem, h. még nem fáj semmim, könnyűnek érzem magam. Símogat a paplan, körülölel a lét elviselhető könnyűsége.
Egyedül vagyok, de mégsem.
Ilyenkor ő még alszik odabenn, de amikor átfordulok a másik oldalamra, egy nagy lusta fordulással vagy a lába kidugásával jelzi, h. "csak még egy kicsit". És már alszik is tovább.
Ilyenkor tudom, h. minden rendben kinn is és benn is.
Szeretem az ilyen reggeleket.

2008. november 3., hétfő

Katarzis nélkül

Ma éjjel minden félelmem és rettegésem egyetlen borzasztó rémálomban egyesült. Megtörtént benne minden rossz, ami még rám várhat a közeljövőben.
Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert csak sodortak az események, minden összesküdött ellenem, és nem volt senki, aki segítsen, senki, aki megakadályozza a rossz dolgok megtörténését. Minden ajtó becsukódott körülöttem és én csak csapongtam a kiutat keresvén, de nem volt menekülés.
Aztán már csak sirattam az elveszített boldogságot.

Amikor felébredtem, a rémálom folytatása várt rám, ami aztán végül jóra fordult, de nem tudom mikorra fogom lerázni magamról azt a bénultságot, amit a két egymással összefüggő esemény okozott.

Tudom mitől félek, tudom miért, de nem tudom, mit tegyek ellene!
Lenne választásom, de nem tudom, h. nem éppen a másik verzió vezetne esetleg tragédiához.
De mi van, ha rosszul döntök?
Bíznom kéne egy másik ember döntésében, hiszen ő jártasabb a dologban.
De sohasem tudtam megbízni senkiben.
Ott csilingel a kis ezüstcsengő és én nem tudom, h. mi jobb, ha hallgatok rá, vagy ha sutba dobom a félelmeimet és átengedem az irányítást egy másik embernek?