Szomorú nap

Ez ma egy olyan nap, hogy hiába lehetne nekem jó napom, annyi szomorúság van körülöttem, hogy én sem tudom jól érezni magamat.

Annyira rossz, hogy hiába szerettem volna, hogy a barátaink szerencsecsillaga végre felragyogjon és beköszönjön hozzájuk az a kis lélek, akire oly sokáig vártak.
Én is átéltem párszor a hiábavaló várakozás gyötrelmét, tudom milyen az, amikor megint nem sikerül. Tudom, milyen kegyetlen érzés, mennyire fáj az ember lelke tőle. Tudom mennyire selejtnek, mennyire tehetetlennek érzi magát olyankor az ember, mennyire szeretne megszűnni, csak hogy szűnjön végre a fájdalom.
Amikor kiüresedik a világ, eltűnik a talaj a lábunk alól és csak hullunk bele a nagy semmibe, ahol már nincs cél, nincs akarat, semmi nincs, csak pont azt van: a nagy SEMMI. A hiánya annak, amit annyira szeretnénk, amiért odaadnánk a fél karunkat, hogy a másikba ringathassuk végre.
Amikor már csak azt látjuk, hogy körülöttünk mindenki terhes vagy már kisbabája van. Az utcán, a boltban, a gyógyszerttárban, a fodrásznál, a kozmetikusnál, a munkahelyünkön, a buszon, a lépcsőházban, mindenhol, mindenki MÁS terhes. Csak pont mi nem. Már megint pont mi nem.
És úgy érezzük, hogy már soha nem is leszünk terhesek. Mert el vagyunk átkozva. Mert selejtek vagyunk. Mert tuti elkövettünk valami nagy bűnt, amiért most bűnhődnünk kell, még ha nem is tudunk róla. Valami biztosan van, mert az nem lehet, hogy nekünk sosem sikerül. Hiába teszünk meg mindent, járunk utána mindennek, csináljuk végig fájdalmas vizsgálatok és kezelések sorát, hiába imádkozunk, hiába könyörgünk, hiába......minden hiába!
Nem, nem és nem.
Pedig már semmi, de semmi nem állhatna az útjában. Jöhetne. Tárt karokkal várjuk. Mindent meg fogunk adni neki, ha egyszer majd végre megszületik....Csak szülessen már végre!
Amikor eljutunk arra a pontra, ahonnan már nincs tovább. Amikor már senki nem tud mondani semmit, hogy miért nem? Hogy megint miért nem?
Nem tudom, hogyan lehet ezt túlélni. Egyszer még hagyján. De ennyiszer?
Nem tudom honnan van bennünk nőkben ennyi hihetetlen erő és akarat, hogy újból és újból összevakarjuk magunkat önkezünkkel a padlóról. És felállunk, mert fel kell állnunk. Mert menni kell tovább. Nekifutni újból és újból, amíg csak lehet. Mert KELL, mert nagyon kell az a pici üvöltő csomag. Hogy a karjainkba szoríthassuk, hogy szerethessük szívünk minden szeretetével.

Én annyira bíztam, annyira reméltem. Annyira szerettem volna, hogy végre sikerüljön nekik is. Mert nem lehet, hogy most sem. Hogy ennyi minden után megint nem. Ilyen nincs, ilyen nem lehet.

Ki kell találnom valamit. Muszáj, hogy legyen valami. Valami, ami segít.
Ha ráolvasás, akkor ráolvasás, ha vudu varázslat, akkor vudu varázslat.
Dolgozni fogok az ügyön.
Mert ez így nem mehet tovább!