Rettegés foka

Ma is rosszat álmodott.
Nem tudom, hogy mire ébredek fel ilyenkor, mert nem szól, nem kiabál, csak áll a sötétben és retteg. Annyira retteg, hogy sem szólni, sem kiabálni nem mer.
A múltkor hajnalban a kicsi cumikeresésére ébredtünk, erre kiderült, hogy a nagy az előszobában a cipősszekrényre felkucorodva alszik. Rémlett, hogy felébredtem valami motoszkálásra, de nem eléggé ahhoz, hogy rákérdezzek, ő meg magától nem mert szólni.
Reggel nagy nehezen elmondta, hogy átjött, leült a kanapéra, de aztán "jött egy nagy bőrszerű kéz" a hátán és inkább kiment az előszobába, mert az ágyából meg vmi más miatt menekült ki korábban.
Ilyenkor annyira át tudom érezni a helyzetét, soha nem felejtem el, hányszor feküdtem gyerekként moccanatlan a sötétben, nehogy a Rém észrevegyen. Máig érzem a rettegést, ahogy a fülemben dobol a szívverésem és elképzelhetetlen hogy kívülről ne hallatsszon, hiszen itt dübörög az agyamban, miközben a Rém már a hátam mögött van és mindjárt......
Vagy amikor Gerald Durrell egyetlen jól sikerült horrornovellája után hetekig pisilni sem mertem felkelni felnőtt fejjel, nemhogy belenézni este a tükörbe.
Szegény pici pockom! Mondtam neki, hogy ha fél éjszaka, akkor nyugodtan jöjjön át a mi ágyunkba. Nem vagyok híve az együttalvásnak, de ismerem a rettegésnek ezt a fokát, ilyenkor kell a másik melege, mert csak az tudja elolvasztani a jeges ujjakat a hátunkon.

Változások szele 2.

Úgy tűnik végre a hullám hátán lovagolok.
Kreativitás az egekben, annyira jó végre a kölyökkel együtt barkácsolni. Az elmúlt 4 évben a Lidl és Aldi teljes kreatívbiszbasz kínálatát felvásároltam, mert tudtam, hogy ennek is eljön majd az ideje, és íme, tényleg (de azért ma is otthagytam egy kisebb vagyont a kreatívhobbiban).
És olyan jó hallani, amikor azt mondja, hogy örül, hogy velem lehet, és együtt dolgozgatunk. Hosszú út vezetett idáig és sok munka van benne.
És az oviban is látják a változást.
Mert nem szídni és szapulni kell azért, mert olyan, amilyen, hanem megteremteni a lehetőségét, hogy bizonyíthasson, és dicsérni, és akkor a dicséret dicséretet szül, mert a lelkét ki fogja tenni, hogy megkaphassa. Sok időbe telt, amíg ezt megértettem és még több időbe, amíg elkezdtem alkalmazni. És úgy tűnik beválik.
És ettől mindenkinek jobb.
És a vitáink is javulnak. Én megtanultam Franklintől (az a teknősbéka a rajzfilmben), hogy igenis, lehet hibázni, de mindenkinek bocsánatot kell kérnie a másiktól. Nekem is.
Ő meg rájött, hogy hogyan vezesse le a mérgét és a csalódottságát és hogy ha megnyugodott, akkor visszajön és közli, hogy "Megnyugodtam!", és akkor megölelgetem és szent a béke.
Persze mindketten tojáshéjakon járunk, de legalább elindultunk egymás felé.

A másik nehéz munkám: anyából nővé válni.
Megbocsátani a testemnek a változásokat, elfogadni őket és újraépíteni magamat. Kívül és belül egyaránt.
Irigy vagyok azokra, akiknek sikerült csini kismamából csini anyukává válniuk és két gyerek után is fittek, üdék és kívánatosak maradtak. Nekem nem sikerült.
És 4,5 év után nulláról indulni nem egyszerű. Innen szép nyerni.

A rossz hír hozója

Apám felhívott, hogy fordítsam már le a kártyás társaság egyik tagjának szövettani leletét.
A "carcinóma" és a "grade 4" szót hallva csak annyit tudtam mondani, kurvaélet!
Még jó, hogy ott volt a "nem terjed" túl szó is.
De akkor is...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Gyorsan megnéztem a neten a lehetőségeket, hogy legalább valami bíztatót tudjak mondani, de nem sokat találtam.
Még jó, hogy telefonon keresztül történt a dolog és ott is csak áttételesen, apámon keresztül.
Én ehhez nem értek, ezért is örülök, hogy nem lettem se onkológus, se egyéb olyan szakterület tudora, ahol ilyesmiket naponta kell közölni a beteggel.
Én ezt nem tudnám csinálni.
Mert én ebben a két szóban olyan szintű fenyegető sötétséget látok, amit nem tudnék reménykeltő módon kommunikálni. Most sem sikerült.

Indikátorhal?

Most olvasom a Metro újságban, hogy zebradániókkal vizsgálják a Duna vízminőségét a kolontári katasztrófa után.
Hát, azt hiszem minden hobbiakvarista (pedig biztosan van az országban ilyen számosan) tudja, hogy az akvarisztikában a zebradánió az a hal, aminek a hátán konkrétan fát lehet hasogatni.
Volt, hogy friss csapvízbe tettem őket egy akváriumtörésnél más lehetőség híján, és még azt is túlélték.
Kedves vízminőség ellenőrök, ha indikátorhalat tetszenek keresni, akkor javasolnám inkább a pontylazacokat illetve a diszkoszhalakat. Ha valami kényes a vízminőségre, akkor azok aztán tényleg.
Vagy itt nem az a cél?

Ne fogadj el ajándékot idegentől.....

Jó fél éve hallunk egyre erősebben egy fura, magas hangú sípolást. Először a tv-re gyanakodtunk, mondtam is a páromnak, hogy kezdhetünk gyűjteni az újra. Aztán mostanra felerősödött annyira a hang, hogy kezdtük beazonosítani az irányát és a klíma került a gyanú középpontjába. Végigböngésztem a netet, elolvastam a hobbi elektronikusok fórumán mindent a gerjedő tranzisztorokról, nem megszakított fázisokról és földhurkok kiküszöbölési lehetőségeiről, csak az volt a fura, hogy kihúzott állapotban is hallatszott a hang.
Már majdnem kihívtunk egy klímaszerelőt, amikor áramtalanítottam mindent, a párom pedig leszedte a klíma burkolatát, hogy legalább közelítőleg meghatározhassuk az eléggé bizonytalanul fókuszálható hang eredetét. Néztük jobbról, hallgattuk balról, furcsa volt, hogy hol innen, hol onnan erősebb, mire egyszercsak rájöttünk hogy nem a klíma beltéri egységéből, hanem egy kis papírdobozból jön a fura sípolás.
Másfél éve vmi hittérítő szekta tagjai nyomták a kezembe, mielőtt elzavartam volna őket, amikor pont gyerekaltatási időben jöttek téríteni. Egy gagyi asztali számológép volt benne, ami, mint most kiderült, zenélt volna kinyitáskor. Ehelyett az állásban elkezdett gerjedni.
Ment a kukába villámgyorsan, miután az elemet kivettem belőle, hogy ne sípoljon tovább.

Hagyma

A náthában az a jó, hogy legalább én nem érzem, milyen iszonyú büdös vagyok a gyógyszerként elfogyasztott kötegnyi újhagymától.
A többiek már nem ilyen szerencsések......

Jó reggelt!

Már megint taknyolok.
Maca reggel áthordta az összes macit és babát az ágyamba és gondosan betakargatta őket, kétszer is lenyomkodva a takarót.
Nem tudom, hogy vajon azt akarta, hogy én vigyázzak a babákra, vagy ők énrám?
De aztán jött a kölyök és kivágta az összes jószágot, majd befészkelte magát a takaróm alá a csontos kis seggével.
Persze Maca éppen hozta volna az utolsó fuvarnyi plüsst.
Innentől indult a szokásos balhé.....

Hálótárs

Amikor az ember behozza az erkélyről az egész nyáron ott dőzsölő növényeit, akkor számíthat rá, hogy a flórával együtt némi fauna is bejön. De hogy pont egy fülbemászót találok a párnám alatt, arra nem számítottam.

Hordozásról még egy kisfilm

Most találtam ezt a kisfilmet, és kiválóan szemlélteti, hogy a hátigyereknek mennyivel másabb a világ, mint a babakocsiban fekvőnek.

Balettpatkány

Amikor a fiam 7 hónaposan felállt és villámgyorsan el is indult, büszke voltam.
Jókat nevettünk, hogy mindig mindenhova rohan.
Aztán kezdett zavarni, hogy mindezt lábujjhegyen teszi és mindennek nekimegy.
Szóltunk a gyerekorvosnak, de azt mondta, majd kinövi.
Voltunk a város legmegbízhatóbb gyerek orthopédusánál, ő megállapította, hogy nincs Achilles-ín rövidülése, úgyhogy nincs semmi baj, majd kinövi.
Voltunk neurológián, ahol megállapították, hogy nincs neurológiai eltérés, majd kinövi.
Végül eljutottunk Dévényes gyógytornászhoz, aki megdöbbent. Hogy miért csak most hoztuk. Merthogy annyira be van kötve a vádlija, hogy ihaj! És, hogy jó lett volna elkapni, amikor kialakult, mert utólag már nagyon nehéz változtatni rajta.
3 hónapon keresztül gyúrta heti kétszer. Gyerek üvöltött, mint a sakál. Lábujjhegyezés maradt.
Aztán elköltöztünk.
Itt gyógytornára jár. Közben kiderült, hogy alapból a lábujjhegyezés a legkisebb gond. A figyelemzavar a nagyobb. Vagyis a mozgáskoordináció és a látás összerendezése terén vannak hiányosságai.
Ezért ment és megy neki mindennek, ezért kék-zöld folt, ezért esik-kel, ezért képes egy álltó helyében is akkorát esni, mint az ólajtó (és ez még csak a legkisebb rossz, mert ott van még a hiperaktivitás és a tanulási zavar is a későbbiekre nézve).
Úgyhogy most végigvesszük a mozgásfejlődést a kezdetektől.
Persze nem szereti, mert nem lehet agyatlanul rohangászni, de muszáj.
Nemrég beszéltem egy csajjal, akinek már 9 éves a kislánya és még mindig lábujjhegyen jár. Mennyivel könnyebb a lányoknak! Az a kislány kb. 16 évesen megkapja majd az első tűsarkúját, és soha többé senki nem fogja nyektetni, hogy lépjen a talpára.
Mi meg csak azzal vigasztalódunk, hogy max beiratjuk balettra (bár a gyógytornász azt mondta, eszünkbe ne jusson).

Segíts Daninak!

Már nem is tudom, hogyan jutottam el hozzájuk.
De talán már azzal is segítek, ha kiteszem itt a blogon.
Róluk lenne szó.

Hordozásról

Már annyiszor akartam írni róla, de valahogy mindig elmaradt.

Most, hogy már a kisebbik is élénken tiltakozik az Ergo ellen és elindult az "Én akajom, ededül!" korszak, végre elmesélem, hogy miről is szól ez az egész.
Szóval hordozni jó. Igen, kötődő nevelés és egyebek, de nekem, aki a 180 széles franciaágy 2/3-át is képes vagyok egyedül bitorolni, ne meséljen senki arról, hogy milyen jó együtt aludni a gyerekkel, mert a fiamnál őmiatta volt képtelenség a dolog, hiszen még álmában sem tud nyugton feküdni, a lányomnál meg reggelente úgy keltem, mint akit megrágtak és kiköptek, mert az anyai ösztön miatt egész éjjel vigyázzállásban feküdtem. Úgyhogy a kötődő nevelés ezen része nem jött be.
Arra viszont már a fiamnál rájöttem, hogy az 5 kilós gyereket nem bírom el a hagyományos kenguruban, a babakocsit pedig a helyi járatra nem igazán egyszerű felküzdeni.
Úgyhogy alternatív megoldások után néztem.
Mivel sosem voltam igazán szütyős-bölcsész típus, ezért a méteres anyagdarabok magam köré tekergetése és a földön magam után húzása nem tűnt vonzó megoldásnak.
Maradt a sportos verzió, amiből addigra itthon is lehetett kapni az Ergo-t.
Sajnos elég borsos áron, úgyhogy némi anyagi természetű viták azért estek, de aztán győztem.
És birtokomba került egy valódi, eredeti Ergo. No nem a Szikora Robi féle verzió, hanem egy ilyen.
És megváltozott a világ!
Lett egy puttonyom, ami előbb a hasamat takarta jótékonyan, később pedig átkerült a hátamra. De hogy más előnyét is kiemeljem: két mozdulatból felvehető, testközelbe hozza a gyereket és ami nem utolsó: a gyerek súlypontját is! Így nem szakadunk meg 12 kilóval sem!
És szabad a kezünk! Lehet benne cipelni a bevásárlást (bár a legjobb még az volt, amíg elől volt a baba, addig hátul a hátizsákban a cucc, én meg a kettő közt szendvicsben, és még a gyerekről kérdezték a jóakaró nénikék, hogy kap-e levegőt?! ), lehet vele kapaszkodni a buszon, ha a népek nem ismerik fel, hogy babával vagyunk (ha felismerik, az a rosszabb, mert akkor jönnek az okos kérdések, pl. "És nem kényelmetlen a babának?????", mindez olyan hangon, melyből kisejlik a mélységes rosszallás és a sajnálat is, hogy még babakocsira sem telik) és lehet vele fogni a nagytesó pórázát (erről majd a későbbiekben).
Nagy előnye a babakocsival szemben, hogy simán befér a boltok ajtaján, nem akad be a kereke és simán fordulok vele bárhol (igaz amikor a hátra kerül a gyerök, akkor már résen kell lenni, mert eleinte az ember nem kalkulálja bele a testébe és vertem már fejbe fordulásból a nagyobbat egy kiálló polcba a boltban minden rossz szándék nélkül. Hogy megérdemelte-e, az más kérdés)
Persze a hátigyereknél már nagyon kell figyelni, mert a keze messzire elér! És amit elér, azt be is gyűjti. Vagy ledobja. Vagy megeszi. Legjobb esetben is leveri. De pár hét alatt az ember jelentős rutinra tesz szert.
És szerez egy kozmetikai tükröt, amit időnként elővesz és nem a sminkjét ellenőrzi, mert az eszébe sem jut, vagy nincs is neki, hanem megnézi, hogy a csirkefogónak be van-e kötve a sapkája? Mert az bizony kibomlik. Nem úgy magától, hanem magától a csirkefogótól.
És sajnos az emberi evolúció történetében a háti hordozás még nem bizonyult olyan mértékű evolúciós előnynek, hogy a kezünk hossza is hozzánőtt volna, ezért hátigyerek anyja, aki pedig a hátigyerek érdekében mindenre képes, sajnos arra az egyre, hogy megkösse azt a rohadt sapkát mégsem alkalmas.
És ekkor jön az, hogy gondos mérlegeléssel választunk egy járókelőt, akit alkalmasnak találunk e nemes feladat elvégzésére. Ha mellényúlunk (mint én is egyszer), akkor hazaérve egy liluló fejű gyereket veszünk le a hátunkról, mert a jóindulatú bácsika jó szorosra meghúzta a sapka megkötőjét, mondván: " Na így már biztosan nem fog kibomlani!"
A másik neurotikus pont a cumi. Normál esetben a cumi egy cumiláncon keresztül az utódhoz van csatlakoztatva. Háti esetben azonban a gyerekre csatolt cumi, használaton kívüli állapotban beesik a gyerök hasa és az anya háta közé, ahonnan aztán a gyerök magától bizony nem halássza ki, és sajnos a fentebb említett evolúciós hézag miatt anyuka sem. Hordozással megfertőzött barátném azonban megtalálta a megoldást: ha a cumicsipesz az anya gallérjához van rögzítve, akkor a két félből legalább egy biztosan eléri, arra pedig már egy pár hónapos is képes, hogy az orra elé tartott műcsecsre boldogan rácuppanjon.
Szóval vannak buktatók.
De idővel mindkét fél belerázódik a dologba, hogy aztán az ember lánya rájöjjön, hogy ez jó.
És mire rájön, addigra teherbeesik kistesóval és kiderül, hogy az Ergo sajnos nem alkalmas igazán a ma születettek hurcolására, akármennyire is próbál a gyártó mindenféle szűkítőket javasolni (Manducáéknál láttam egy jobb megoldást, de azt már nem bírta volna el a büdzsé).
Addigra szerencsére már kellően elmerültem a szakirodalomban, úgyhogy tudtam, hogy nekem rugalmas kendőm lesz!
Csak éppen nem tetszettek az akkoriban egyetlen hazai gyártó által forgalmazott fáradt színek.
Úgyhogy elmentem anyagot vadászni és találtam is egy jópofa mintás, minden irányban rugalmas pamutot, amit aztán megvarrattam, mert megint elszámítottam magamat és a nagy keresgélés végére már nem fértem elég közel a varrógépemhez.
Azóta áldom az eszemet!
Mert a rugalmas kendő maga a csoda.
Az ember a youtube-on található oktatóvideók alapján magára tekeri, megköti, és onnantól csak bele kell tenni a babát, bármikor kivehető, nincs lelógó anyagvég, nincs kétökölnyi csomó, lehet alatta szoptatni feltűnés nélkül. Ha pedig éppen nincs rajtunk a babánk, pont olyan, mint egy jópofa mintás póló.
És én, az antiősanya is imádtam, ahogy a kis szuszogó csomagom aludt a mellkasomon.
És imádtam az újbóli szabadságot. Hogy mehetek a fiam után, nem kell küzdenem a babakocsival, tudok a buszon kapaszkodni, és még őt is tudom fogni közben.
És hányszor volt megmentő a rugalmas kendő, amikor a pici nem bírt aludni éjjel. Magunkra kötöttük és sétáltunk vele, amíg álomba nem ringatta a mozgás és a szívdobogásunk.
Nem tudom, hogy emiatt-e, de a lányommal teljesen más a viszonyom, mint a fiammal (és azóta sajnálom, hogy a nagynál még nem volt rugalmas kendőnk, mert ezzel valószínűleg sok problémát megelőzhettünk volna).
Ami viszont mindkettőjükre jellemző, és nem tudom, hogy a hordozás vagy a genetika teszi-e, de hihetetlenül nyitottak és barátságosak az emberekkel.
Egy babakocsiban fekvő/ülő babára felülről ránéznek az emberek, megy neki egy kis utyuli-mutyuli, aztán elbeszélnek a feje felett. Egy hátigyerek egy szintben van a felnőttekkel és bizony részt vesz a társalgásban, sőt időnként egyenesen kezdeményez! Hányszor előfordult, hogy a hátamon utazó lányom kicsapta a pracliját egy-egy számára szimpatikus szembejövő járókelő elé, és megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, ami az első szívinfarktus után (hátigyerek előlről nem mindenki számára egyértelmű, többnyire hátizsáknak nézik) általában sikerült is.
És meglepő módon az emberek többsége jól fogadta a hátigyerek dolgot, bár többen nem akarták elhinni, hogy nem nehéz, ill. egyesek eleinte félve kérdezték, h. "nem tud járni a baba?". Na az ilyeneknek többnyire tartottam egy gyors demonstrációt arról, hogy milyen könnyű is levenni és felvenni a hátigyereket egy Ergo-val. És jé, tudott járni a baba!
És azoknak a károgása sem jött be, akik azzal riogattak, hogy majd nem fogom tudni magamról levakarni a gyereket, meg, hogy nem akar majd jönni gyalog. Dehogynem! Muszáj neki!
Mert én hordozok, mert nekem is jó, és a gyereknek is jó. De megszakadni és a seggét hurcolni nem fogok.
És igen, van babakocsim is. Mert annak is vannak előnyei (kiló krumpli, 1 fej káposzta, másfél kiló barack és 8 cső kukorica sokkal könnyebben feltolható négy keréken a dombra, mint kézben cipelve!). Arról nem beszélve, hogy a strapabíró német lomis kocsim simán testvérkocsiként műxik, hol a nagy ül elől és a kicsi alul a kosárban, hol a kicsi ül elől és a nagy áll a bevásárlókosár hátsó peremén.
Szóval így utazgatunk és hurcolunk mi itt a 21. században.
De az biztos, hogy mostmár mindig hiányozni fog egy kis finom meleg, szuszogó csomag a mellkasomról.

Változások szele.....

Már megint új utak előtt állunk.
Annyira utálom az ilyet.
Már rájöttem az évek során, hogy én alapvetően egy dagonyázó disznó vagyok, aki szeret félálomba merülten merengeni a semmin a langyosban.
De mindig jön valami, ami megzavar ebben.
4 éve mást sem teszek, mint gyereket nevelek.
És most itt a hatalmas változás: bölcsibe szoktatás és munkába visszarázódás.
Nincs kedvem egyikhez sem, de muszáj.
Nem vagyok az az igazi ősanya típus, aki imád otthon dekkolni a fészekalja gyerekkel. Sőt!
De belegondolni abba, hogy még pár hét és reggel beadom a kölyköket, rohanás melózni, meló végén rohanás összeszedni őket, bevásárlás, menet közben némi játszóterezés, gyerekek hazaterelése (pulikutya vagy velociraptor, ez itt a kérdés!), vacsora, fürdés, fektetés, mese, némi tv bámulás, alvás. Mert ez lesz minden nap.
És száguldanak el mellettem a napok.
Most kaptam észbe, hogy kb. ugyanannyim van vissza, mint amit már leéltem. Vagy annyi sem.
És ebből az elkövetkező 10-20 évet ebben a rohanásban fogom leélni.
Meg kéne valahogy állítani az időt. Vagy legalább lelassítani. Hogy legyen időnk mindenre, de legalább egymásra.

Itt van az ősz, itt van újra....

...és vele a takony is. Már megint.
És persze már megint én nyitom a sort. Búra van a fejemen és az energiám egy tojásrakás utáni levesteknősével ekvivalens.
Ha ez megint így fog menni márciusig, akkor tökön bököm magam!
Neeeeem akarom!

Nemsokára beszoktatás. Ha addig nem jövök ki belőle, akkor szar ügy. Ha a kicsi elkapja és pont akkorra lesz beteg, akkor még szarabb ügy. És akkor még ott van a nagy, aki bármit hazahozhat még addig. Kurvaélet!

Utálom, hogy a nonszteroidok szétcseszik a gyomromat, a mézre és hársfateára megint rá sem fogok tudni nézni, hogy a gyedem (illetve helyette most már a gyesem, ami nagyon nem ugyanaz!) nagy részét gyógyszerre költöm, és hogy a porszívó megint bekerül a nappali fix berendezési tárgyai közé.
Utálom az egészet!

Ragacs

A körömpörkölt egyike a legjobb kajáknak.
Csak a gyerek volt még rutintalan, amikor a nagyrész kézzel elfogyasztott ebéd végén "papíjt!" felkiáltással lecsapott a szalvétára.
Mindegy, végülis vízzel lejött.
Később megpróbáltam felvilágosítani, hogy ilyen esetben a "megnyalja utána mind a tíz ujját" szólás az irányadó viselkedési kódex.
Meg, hogy az enyv az ugyanez, csak husi, krumpli és fűszerek nélkül.
Majd belejön.....