Balettpatkány

Amikor a fiam 7 hónaposan felállt és villámgyorsan el is indult, büszke voltam.
Jókat nevettünk, hogy mindig mindenhova rohan.
Aztán kezdett zavarni, hogy mindezt lábujjhegyen teszi és mindennek nekimegy.
Szóltunk a gyerekorvosnak, de azt mondta, majd kinövi.
Voltunk a város legmegbízhatóbb gyerek orthopédusánál, ő megállapította, hogy nincs Achilles-ín rövidülése, úgyhogy nincs semmi baj, majd kinövi.
Voltunk neurológián, ahol megállapították, hogy nincs neurológiai eltérés, majd kinövi.
Végül eljutottunk Dévényes gyógytornászhoz, aki megdöbbent. Hogy miért csak most hoztuk. Merthogy annyira be van kötve a vádlija, hogy ihaj! És, hogy jó lett volna elkapni, amikor kialakult, mert utólag már nagyon nehéz változtatni rajta.
3 hónapon keresztül gyúrta heti kétszer. Gyerek üvöltött, mint a sakál. Lábujjhegyezés maradt.
Aztán elköltöztünk.
Itt gyógytornára jár. Közben kiderült, hogy alapból a lábujjhegyezés a legkisebb gond. A figyelemzavar a nagyobb. Vagyis a mozgáskoordináció és a látás összerendezése terén vannak hiányosságai.
Ezért ment és megy neki mindennek, ezért kék-zöld folt, ezért esik-kel, ezért képes egy álltó helyében is akkorát esni, mint az ólajtó (és ez még csak a legkisebb rossz, mert ott van még a hiperaktivitás és a tanulási zavar is a későbbiekre nézve).
Úgyhogy most végigvesszük a mozgásfejlődést a kezdetektől.
Persze nem szereti, mert nem lehet agyatlanul rohangászni, de muszáj.
Nemrég beszéltem egy csajjal, akinek már 9 éves a kislánya és még mindig lábujjhegyen jár. Mennyivel könnyebb a lányoknak! Az a kislány kb. 16 évesen megkapja majd az első tűsarkúját, és soha többé senki nem fogja nyektetni, hogy lépjen a talpára.
Mi meg csak azzal vigasztalódunk, hogy max beiratjuk balettra (bár a gyógytornász azt mondta, eszünkbe ne jusson).

Segíts Daninak!

Már nem is tudom, hogyan jutottam el hozzájuk.
De talán már azzal is segítek, ha kiteszem itt a blogon.
Róluk lenne szó.

Hordozásról

Már annyiszor akartam írni róla, de valahogy mindig elmaradt.

Most, hogy már a kisebbik is élénken tiltakozik az Ergo ellen és elindult az "Én akajom, ededül!" korszak, végre elmesélem, hogy miről is szól ez az egész.
Szóval hordozni jó. Igen, kötődő nevelés és egyebek, de nekem, aki a 180 széles franciaágy 2/3-át is képes vagyok egyedül bitorolni, ne meséljen senki arról, hogy milyen jó együtt aludni a gyerekkel, mert a fiamnál őmiatta volt képtelenség a dolog, hiszen még álmában sem tud nyugton feküdni, a lányomnál meg reggelente úgy keltem, mint akit megrágtak és kiköptek, mert az anyai ösztön miatt egész éjjel vigyázzállásban feküdtem. Úgyhogy a kötődő nevelés ezen része nem jött be.
Arra viszont már a fiamnál rájöttem, hogy az 5 kilós gyereket nem bírom el a hagyományos kenguruban, a babakocsit pedig a helyi járatra nem igazán egyszerű felküzdeni.
Úgyhogy alternatív megoldások után néztem.
Mivel sosem voltam igazán szütyős-bölcsész típus, ezért a méteres anyagdarabok magam köré tekergetése és a földön magam után húzása nem tűnt vonzó megoldásnak.
Maradt a sportos verzió, amiből addigra itthon is lehetett kapni az Ergo-t.
Sajnos elég borsos áron, úgyhogy némi anyagi természetű viták azért estek, de aztán győztem.
És birtokomba került egy valódi, eredeti Ergo. No nem a Szikora Robi féle verzió, hanem egy ilyen.
És megváltozott a világ!
Lett egy puttonyom, ami előbb a hasamat takarta jótékonyan, később pedig átkerült a hátamra. De hogy más előnyét is kiemeljem: két mozdulatból felvehető, testközelbe hozza a gyereket és ami nem utolsó: a gyerek súlypontját is! Így nem szakadunk meg 12 kilóval sem!
És szabad a kezünk! Lehet benne cipelni a bevásárlást (bár a legjobb még az volt, amíg elől volt a baba, addig hátul a hátizsákban a cucc, én meg a kettő közt szendvicsben, és még a gyerekről kérdezték a jóakaró nénikék, hogy kap-e levegőt?! ), lehet vele kapaszkodni a buszon, ha a népek nem ismerik fel, hogy babával vagyunk (ha felismerik, az a rosszabb, mert akkor jönnek az okos kérdések, pl. "És nem kényelmetlen a babának?????", mindez olyan hangon, melyből kisejlik a mélységes rosszallás és a sajnálat is, hogy még babakocsira sem telik) és lehet vele fogni a nagytesó pórázát (erről majd a későbbiekben).
Nagy előnye a babakocsival szemben, hogy simán befér a boltok ajtaján, nem akad be a kereke és simán fordulok vele bárhol (igaz amikor a hátra kerül a gyerök, akkor már résen kell lenni, mert eleinte az ember nem kalkulálja bele a testébe és vertem már fejbe fordulásból a nagyobbat egy kiálló polcba a boltban minden rossz szándék nélkül. Hogy megérdemelte-e, az más kérdés)
Persze a hátigyereknél már nagyon kell figyelni, mert a keze messzire elér! És amit elér, azt be is gyűjti. Vagy ledobja. Vagy megeszi. Legjobb esetben is leveri. De pár hét alatt az ember jelentős rutinra tesz szert.
És szerez egy kozmetikai tükröt, amit időnként elővesz és nem a sminkjét ellenőrzi, mert az eszébe sem jut, vagy nincs is neki, hanem megnézi, hogy a csirkefogónak be van-e kötve a sapkája? Mert az bizony kibomlik. Nem úgy magától, hanem magától a csirkefogótól.
És sajnos az emberi evolúció történetében a háti hordozás még nem bizonyult olyan mértékű evolúciós előnynek, hogy a kezünk hossza is hozzánőtt volna, ezért hátigyerek anyja, aki pedig a hátigyerek érdekében mindenre képes, sajnos arra az egyre, hogy megkösse azt a rohadt sapkát mégsem alkalmas.
És ekkor jön az, hogy gondos mérlegeléssel választunk egy járókelőt, akit alkalmasnak találunk e nemes feladat elvégzésére. Ha mellényúlunk (mint én is egyszer), akkor hazaérve egy liluló fejű gyereket veszünk le a hátunkról, mert a jóindulatú bácsika jó szorosra meghúzta a sapka megkötőjét, mondván: " Na így már biztosan nem fog kibomlani!"
A másik neurotikus pont a cumi. Normál esetben a cumi egy cumiláncon keresztül az utódhoz van csatlakoztatva. Háti esetben azonban a gyerekre csatolt cumi, használaton kívüli állapotban beesik a gyerök hasa és az anya háta közé, ahonnan aztán a gyerök magától bizony nem halássza ki, és sajnos a fentebb említett evolúciós hézag miatt anyuka sem. Hordozással megfertőzött barátném azonban megtalálta a megoldást: ha a cumicsipesz az anya gallérjához van rögzítve, akkor a két félből legalább egy biztosan eléri, arra pedig már egy pár hónapos is képes, hogy az orra elé tartott műcsecsre boldogan rácuppanjon.
Szóval vannak buktatók.
De idővel mindkét fél belerázódik a dologba, hogy aztán az ember lánya rájöjjön, hogy ez jó.
És mire rájön, addigra teherbeesik kistesóval és kiderül, hogy az Ergo sajnos nem alkalmas igazán a ma születettek hurcolására, akármennyire is próbál a gyártó mindenféle szűkítőket javasolni (Manducáéknál láttam egy jobb megoldást, de azt már nem bírta volna el a büdzsé).
Addigra szerencsére már kellően elmerültem a szakirodalomban, úgyhogy tudtam, hogy nekem rugalmas kendőm lesz!
Csak éppen nem tetszettek az akkoriban egyetlen hazai gyártó által forgalmazott fáradt színek.
Úgyhogy elmentem anyagot vadászni és találtam is egy jópofa mintás, minden irányban rugalmas pamutot, amit aztán megvarrattam, mert megint elszámítottam magamat és a nagy keresgélés végére már nem fértem elég közel a varrógépemhez.
Azóta áldom az eszemet!
Mert a rugalmas kendő maga a csoda.
Az ember a youtube-on található oktatóvideók alapján magára tekeri, megköti, és onnantól csak bele kell tenni a babát, bármikor kivehető, nincs lelógó anyagvég, nincs kétökölnyi csomó, lehet alatta szoptatni feltűnés nélkül. Ha pedig éppen nincs rajtunk a babánk, pont olyan, mint egy jópofa mintás póló.
És én, az antiősanya is imádtam, ahogy a kis szuszogó csomagom aludt a mellkasomon.
És imádtam az újbóli szabadságot. Hogy mehetek a fiam után, nem kell küzdenem a babakocsival, tudok a buszon kapaszkodni, és még őt is tudom fogni közben.
És hányszor volt megmentő a rugalmas kendő, amikor a pici nem bírt aludni éjjel. Magunkra kötöttük és sétáltunk vele, amíg álomba nem ringatta a mozgás és a szívdobogásunk.
Nem tudom, hogy emiatt-e, de a lányommal teljesen más a viszonyom, mint a fiammal (és azóta sajnálom, hogy a nagynál még nem volt rugalmas kendőnk, mert ezzel valószínűleg sok problémát megelőzhettünk volna).
Ami viszont mindkettőjükre jellemző, és nem tudom, hogy a hordozás vagy a genetika teszi-e, de hihetetlenül nyitottak és barátságosak az emberekkel.
Egy babakocsiban fekvő/ülő babára felülről ránéznek az emberek, megy neki egy kis utyuli-mutyuli, aztán elbeszélnek a feje felett. Egy hátigyerek egy szintben van a felnőttekkel és bizony részt vesz a társalgásban, sőt időnként egyenesen kezdeményez! Hányszor előfordult, hogy a hátamon utazó lányom kicsapta a pracliját egy-egy számára szimpatikus szembejövő járókelő elé, és megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, ami az első szívinfarktus után (hátigyerek előlről nem mindenki számára egyértelmű, többnyire hátizsáknak nézik) általában sikerült is.
És meglepő módon az emberek többsége jól fogadta a hátigyerek dolgot, bár többen nem akarták elhinni, hogy nem nehéz, ill. egyesek eleinte félve kérdezték, h. "nem tud járni a baba?". Na az ilyeneknek többnyire tartottam egy gyors demonstrációt arról, hogy milyen könnyű is levenni és felvenni a hátigyereket egy Ergo-val. És jé, tudott járni a baba!
És azoknak a károgása sem jött be, akik azzal riogattak, hogy majd nem fogom tudni magamról levakarni a gyereket, meg, hogy nem akar majd jönni gyalog. Dehogynem! Muszáj neki!
Mert én hordozok, mert nekem is jó, és a gyereknek is jó. De megszakadni és a seggét hurcolni nem fogok.
És igen, van babakocsim is. Mert annak is vannak előnyei (kiló krumpli, 1 fej káposzta, másfél kiló barack és 8 cső kukorica sokkal könnyebben feltolható négy keréken a dombra, mint kézben cipelve!). Arról nem beszélve, hogy a strapabíró német lomis kocsim simán testvérkocsiként műxik, hol a nagy ül elől és a kicsi alul a kosárban, hol a kicsi ül elől és a nagy áll a bevásárlókosár hátsó peremén.
Szóval így utazgatunk és hurcolunk mi itt a 21. században.
De az biztos, hogy mostmár mindig hiányozni fog egy kis finom meleg, szuszogó csomag a mellkasomról.

Változások szele.....

Már megint új utak előtt állunk.
Annyira utálom az ilyet.
Már rájöttem az évek során, hogy én alapvetően egy dagonyázó disznó vagyok, aki szeret félálomba merülten merengeni a semmin a langyosban.
De mindig jön valami, ami megzavar ebben.
4 éve mást sem teszek, mint gyereket nevelek.
És most itt a hatalmas változás: bölcsibe szoktatás és munkába visszarázódás.
Nincs kedvem egyikhez sem, de muszáj.
Nem vagyok az az igazi ősanya típus, aki imád otthon dekkolni a fészekalja gyerekkel. Sőt!
De belegondolni abba, hogy még pár hét és reggel beadom a kölyköket, rohanás melózni, meló végén rohanás összeszedni őket, bevásárlás, menet közben némi játszóterezés, gyerekek hazaterelése (pulikutya vagy velociraptor, ez itt a kérdés!), vacsora, fürdés, fektetés, mese, némi tv bámulás, alvás. Mert ez lesz minden nap.
És száguldanak el mellettem a napok.
Most kaptam észbe, hogy kb. ugyanannyim van vissza, mint amit már leéltem. Vagy annyi sem.
És ebből az elkövetkező 10-20 évet ebben a rohanásban fogom leélni.
Meg kéne valahogy állítani az időt. Vagy legalább lelassítani. Hogy legyen időnk mindenre, de legalább egymásra.

Itt van az ősz, itt van újra....

...és vele a takony is. Már megint.
És persze már megint én nyitom a sort. Búra van a fejemen és az energiám egy tojásrakás utáni levesteknősével ekvivalens.
Ha ez megint így fog menni márciusig, akkor tökön bököm magam!
Neeeeem akarom!

Nemsokára beszoktatás. Ha addig nem jövök ki belőle, akkor szar ügy. Ha a kicsi elkapja és pont akkorra lesz beteg, akkor még szarabb ügy. És akkor még ott van a nagy, aki bármit hazahozhat még addig. Kurvaélet!

Utálom, hogy a nonszteroidok szétcseszik a gyomromat, a mézre és hársfateára megint rá sem fogok tudni nézni, hogy a gyedem (illetve helyette most már a gyesem, ami nagyon nem ugyanaz!) nagy részét gyógyszerre költöm, és hogy a porszívó megint bekerül a nappali fix berendezési tárgyai közé.
Utálom az egészet!

Ragacs

A körömpörkölt egyike a legjobb kajáknak.
Csak a gyerek volt még rutintalan, amikor a nagyrész kézzel elfogyasztott ebéd végén "papíjt!" felkiáltással lecsapott a szalvétára.
Mindegy, végülis vízzel lejött.
Később megpróbáltam felvilágosítani, hogy ilyen esetben a "megnyalja utána mind a tíz ujját" szólás az irányadó viselkedési kódex.
Meg, hogy az enyv az ugyanez, csak husi, krumpli és fűszerek nélkül.
Majd belejön.....

Szatír-e?

A múltkor az egyik belvárosi üzletház félreeső liftje előtt várakoztam.
Egyszercsak feltűnt egy pasi a folyosón.
Ahogy közeledett, nem tudom, hogy miért, de nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni, nem is igazán néztem rá, nem tudnám leírni a külsejét sem, a tekintetét sem, csak volt benne valami nagyon zavaró.
Örültem, hogy pont odaért a lift, beszálltam. Erre belépett mögöttem. Szó nélkül.
Én egy tizedmásodpercig hezitáltam, hiszen csak egy emeletről lett volna szó, de a vészcsengőm csörgött veszettül, úgyhogy hirtelen kiléptem, még mielőtt a liftajtó ránk csukódott volna.
Máig nem tudom, hogy csak vaklárma és hisztispicsaság volt-e részemről, de megfutamodtam.
Nem akartam megtudni, hogy jók-e a megérzéseim.
Szegény pasi lehet, hogy máig nem érti.
De az is lehet, hogy azon a tizedmásodpercen múlt az életem.

Pocsolyázás

A minap egy kisebb vagyont költöttem a Tchiboban a két kölyökre. Megvettem nekik a vízhatlan pocsolyázós ruhákat.
És tegnap ki is próbáltuk.
Élmény volt látni, ahogy tócsáról tócsára rohannak és keresik a legmélyebb részeket, hogy beleugorhassanak. Virított az öröm az arcukon.
Sajnáltam magamat, hogy rajtam csak bokáig érő túracipő van és rögtön eldöntöttem, hogy beruházok egy gumicsizmára én is.
Mert gyereknek lenni jó. És pocsolyázni még jobb.

Soha nem fogom elfelejteni a hajdani pocsolyázásokat!
Most is azon morfondíroztam, hogy hol vannak a mai gyerekek? Biztos otthon ülnek a tv és a számítógép előtt. Mi meg annak idején rohantunk a gumicsizmáért, ha esett, mert a patakban akkor lehetett igazán jó kis gátakat építeni, sőt sokszor az úton is úgy hömpölygött a víz, hogy a patakig el sem jutottunk, leakadtunk ott helyben.
Mindegy volt, hogy fa vagy kő, tégla vagy homok, mindent fel lehetett használni torlaszként.
A rutinosabbak otthon hajtogatott papírhajókat is hoztak, de mindig akadt konzervdoboz, dióhéj, vagy bottal összetűzött lapulevél, amit aztán vízre bocsájtottunk, hogy rohanhassunk az útját követve, árkon-bokron át.
Ezt át akarom adni a gyerekeimnek, úgyhogy amikor esik, akkor mi megyünk. Megnézzük a csigákat, amint rohannak a nedves talajon, a békákat, amint a kövekhez lapulnak, nehogy elsodorja őket az áradat, építünk gátat faágakból és kövekből.
És élvezzük az esőt, mert az jó. És a friss levegőt, ami ennél nem lehet frissebb, hiszen ilyenkor szinte átmossa az eső. És hallgatjuk a fák alatt a vízcseppek kopogását, neszezését.
Próbálok megmutatni nekik minél többet a természet szépségéből.
Hogy nekik is legyen majd mit továbbadni az unokáimnak, ha én már nem leszek.

Függőség

Az idei nyár két erősen addiktív édessége:

Étcsokoládés aszalt meggy a Nobilistől.
Kiválóan ötvözi az édeset a savanykással. És tipikus együltő helyben elfogyós nasi.

Dobostortás jégkrém a Carte d'Ortól
Ez csak azért nem fogy el együlésben, mert a majd egy litertől befagyna a seggem is.
Imádom benne a karamelldarabkákat! Pedig mindig utáltam a dobostortát (kivéve persze a tetejét).

Ki ne próbáld őket, vagy, ha mégis, akkor én szóltam!

Susimelegítős szimfónikusok Venezuelából

Az ember kapcsolgat délben, hogy a gyerekeknek találjon valami erőszakmentes műsort a tv-ben, amíg megmelegíti az ebédet, hogy ne nyígjanak sztereóban.
Erre belefut ebbe a Mezzo-n és teljesen elfeledkezik róla, hogy ebéd is van a világon, csak a libabőreit borzolgatja vissza és gombóccal a torkában próbálja magyarázni a gyereknek, hogy mi is az az álló ováció.

Aztán rákeres, mert nem érti ezt az egészet: tarka susimelegítős fiatalok egy pofátlanul fiatal karmesterrel, aki folyton vigyorog, repülnek a hegedűk és az egész csapat olyan, mintha most jöttek volna egy győztes futballmeccsről, csak éppen beugrottak zenélni, a puccos nagyestélyis-öltönyös nagyérdemű meg állva tapsol és még ráadást is kap? Hogy is van ez?
És kiderül, hogy ez az egész valójában egy nemzeti program eredménye, amivel a szegénységből próbálják kiemelni a fiatalokat.
http://www.pri.org/theworld/?q=node/296
És úgy tűnik működik.
Mielőbb át kéne venni, nekik is 35 évbe telt.

És figyelemre méltó még az a mondat is:
"Every Venezuelan government in the past 30 years has funded the program."

Hajrá Venezuela!

Nevelés indul....

Lidl-ben vettem 4 tábla matricát.
Macánál indul a dackorszak, azt hiszem szükség lesz rájuk.

Basszus ez AKAR, mindegy, hogy mit, de nagyon.
Ha meg éppen nem akar valamit, akkor nagyon NEM AKAR-ja.
És egyből fejhangon visít!
Hisztispicsa!
Meg is mondtam neki, de csak megismételte, hogy "ittispica" és kiröhögött!
Fejemre fog nőni, már látom!

Szerelem

20 évesen az ember szerelmes.
Furcsa egy állapot. Tűz és víz. Csupa kétely és remény.
Felhív, nem hív, miért nem hív? Hívjam, ne hívjam? Amit mondott, miért mondta?
Hogy én mekkora marha voltam, amikor kicsúszott a számon, hogy.....! Mekkora égés, inkább nem is kerülök többet a szeme elé. De nem tudok élni nélküle. Most akkor mi legyen?????
Aztán kiderül, hogy a fiú mégsem az igazi. Hogyan rakjam ki? Sms? Email? Személyesen?
Vagy ő unt meg. Akkor összeomlik a világ, itt a világvége, nincs tovább, meg akarok halni. Hogy menjek így suliba? Mit szólnak a többiek? És egyáltalán....
De aztán jön a következő fiú. Esetleg több is. Amíg ki nem derül valamelyikről, hogy már érdemes hosszú távon berendezkedni a karjaiban.
Hogy ezt honnan tudja az ember? Nem tudom. Valahogy eljön ennek is az ideje.
Menekültem én már lángoló szerelemből is, mert éreztem, hogy hiába érzem meg a puszta jelenlétét is, már azelőtt, hogy felbukkanna az utcán szembejövet, hiába a másik felem bizonyos szempontból, soha az életben nem tudnék együtt élni vele.
Mert egy bizonyos idő után ez lesz az elsődleges szempont: tudok-e vele együtt élni, akarok-e neki gyerekeket szülni?
És eljön a nap, amikor belép az ember életébe az Igazi.
Lehet, hogy nem olyan jóképű, mint a kedvenc színészem, nem olyan romantikus, mint álmaim lovagja, de van valami a mosolyában, a két karjában, ami miatt ő kell nekem.
És úgy érzem, nem tévedtem.
Mert azóta sok mindenen keresztülmentünk mi ketten.
Látott szépnek és látott elgyötörtnek. Fogta a hajamat, amikor reggelente hánytam a nagyobbikkal terhesen.Képes volt hajnalig masszírozni a lábamat, amikor a kisebbikkel terhesen egy hete nem aludtam a nyugtalan láb szindrómámmal és már csak sírni tudtam a kimerültségtől.
Fogta a kezemet a császármetszés alatt is, és nem mondta a gyűröttbéka fiamra, hogy ronda, pedig az volt.
Képes volt felkelni a gyerekekhez bármikor, még akkor is, amikor hajnali 5-kor kellett kelnie.
És mindezek mellett igazán eltörpül, ha elfelejti a házassági évfordulónkat, vagy nem hoz virágot a névnapomra.
Szerelem? Mi is az?

Mosogatóvíz

Szeretek mosogatni.
Télen, amikor hideg van, akkor azért, mert olyan jó a finom meleg vízbe mártogatni a kezemet. Nyáron, a nagy melegben pedig azért, mert olyan jó a finom hűvös vízzel leöblíteni az edényeket.
Csak ezzel a 23-25 fokos nappali hőmérséklettel nem tudok mit kezdeni...

Halál szele

Meghalt a sógornőm anyukája. Hosszú szenvedés után.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon meddig tart a Kegyelem nálunk? Meddig lehetünk együtt egészségben? Hány év jut még békében nekünk?
Mert igazán ezek a békeévek: amikor megszületnek az unokák és a nagyszülők is egészségesek.
Amikor még a "felnevelem" dominál, nem a "megápolom".
Amikor még nem fenyeget a halál szele.
Csak kitartson jó sokáig ez az állapot.
Sokat kérek?

Nem sírásó!

Kisebbikem jelentős haladásokat könyvelhet el a beszéd terén. Próbálkozik is folyamatosan.
Időnként azonban kavics kerül a gépezetbe.
Összekeverednek a hangok némileg.
Így keletkezett a "pancsinta" és legújabb szösszenete a "szíjászó".
Utóbbit feldobom megfejtésre. :)