Már megint nagy lépések előtt állunk

Hátszóval műtétre megyek. Halogatom egy ideje, de amikor már a dokim pedzegeti, hogy kéne, akkor nincs mit tenni. Be vagyok szarva rendesen.

Kicsilány úgy tűnik szobatiszta lesz egy pár héten belül.
Mindez egy csomag hercegnős bugyinak és egy ív hófehérkés matricának köszönhető.
Motiváció a kulcsa mindennek.

Fiam minden este elmondja, hogy nem akar másik oviba menni. A szívem szakad meg!
Ovi mostanában nem panaszkodik, de azért rendszeresen rákérdeznek, hogy mit sikerült intéznünk. Hát a műtétem után Fimóta Központ, augusztusban Vadaskert, menet közben meg helyi pszichomókus felhajtása.
Úgy egyébként jelenleg itthon elég jól kezeljük a kölyköt. Néha úgy érzem, nincs is semmi baj.
De a múltkor is pont így éreztem, mielőtt az ovi kiborította a bilit.
Új oviról első infóim, hogy mindkét leendő óvónő katonás fegyelmet tart.
Hááát! Nem tudom. Az biztos, hogy kemény kéz kell a kölyökhöz, mert különben az illetőt megeszi reggelire. De hogy a szabályok merev betartása sem nyerő nála az is biztos.
Aggódom kicsit.
Lehet, h. le kéne ülnöm a leendő óvónőivel beszélni?
Vagy ne alakítsunk ki előítéleteket a kölyökkel szemben?
Nem tudom, mi a jó megoldás.

Ja és múlt héten beadtam a szakvizsgára jelentkezésemet is az utolsó pillanatban. Ajánlva, elsőbbségivel és tértivevényesen. És még mindig nem kaptam meg a tértivevényt róla. Aggódom!

Ez a hét az aggódás jegyében fog telni......................

Hibák a rendszerben

Az a baj, hogy a föld forgási sebessége pont duplája a szükségesnek, másrészről az emberklónozással még mindig nem haladnak elég jól.

A Mézga Aladárban van az a rész, ahol a bolygólakók úgy gyorsították fel a bolygójukat, hogy kiszivattyúzták a bolygó belsejét, ezáltal csökkent a térfogata és a kerülete, emiatt nőtt a forgási sebessége. A tudósok évtizedek óta agyalnak rajta, hogy a naprendszerünkben miért csak a Földnek van valódi légköre. Nekem van sejtésem.

Az emberklónozás is régóta vitatéma. Mert pasik vitáznak róla.
Kérdeznék meg a két vagy többgyerekes, dolgozó nőket (akiknek esetleg hobbijuk is lenne, vagy csak sportolni is szeretnének), szerintem bármelyikük önként lenne alany.

Vagy az egyik, vagy a másik a megoldás, de ha egy nap továbbra is 24 óra marad és belőlem is csak egy lesz, akkor ez az élet semmire nem lesz elég!

Hezitálás

A helyzet az, hogy megszivattam magam rendesen.
Eljött az óvodai beiratás ideje.
A nagy magánoviba jár, mert amikor ideköltöztünk, már rég lezajlott az ovibairatás ideje, így ez a lehetőség maradt. Húzós a díj, ezért hiába rágtam a párom fülét, hogy a kicsit is ide adjuk be, hajthatatlan maradt.
Szóval a kicsinek ovit kellett keresni.
Én nagy naívan elkocogtam a körzetes oviba, ahol közölték, hogy hely az nincs. Körzeteseknek sem. Aztán mondták, hogy hááát, egye fene, megpróbálnak az önkormányzattól póthelyeket kérni, de első körben nem tudják felvenni, majd nyár elején kiértesítenek, ha második körben mégis.
Itt következett némi pánik, aztán kaptam egy fülest, hogy a melóhely szerinti körzetes oviban is próbálkozzak. Elmentem a nyíltnapjukra, szimpatikusnak tűnt, de amikor rákérdeztem, hogy van-e esély, mondták, hogy a körzeteseket sem tudják felvenni.
A beiratás napján reggel váltottunk a párommal két szót, hogy ha már a kicsi papírjait beadom, akkor adjam be a nagyét is, hátha megszorulunk anyagilag, legyen egy menekülési útvonal, mert ha ez annyira bonyolult, akkor legyen inkább várólistán valahol a nagy is, ne akkor kelljen kapkodni fűhöz-fához.
Na itt b...tam el a dolgot.
Ugyanis legnagyobb meglepetésemre a melóhely szerinti körzetes ovi felvette mindkét gyereket.
Máig nem értem miért. Ennyit jelentene a két betű a nevem előtt?
Próbálom hinni, hogy van annyi tisztesség a világban, hogy nem, de tartok tőle, hogy igen.
És hogy mit nyavalygok, amikor bárki más páros lábbal ugrálna örömében?
Mert a nagy magánovijában éppen most kezdtünk el beszélgetni arról, hogy hogyan lehetne továbblépni, hogy mindenkinek jobb legyen. És látom rajtuk, hogy részükről próbálnak mindent megtenni a kölyök érdekében. És ők legalább már kiismerték és ha nem is teljesen, de tudják kezelni (én sem tudom teljesen, sőt!).
Mert itt most olyan pedagógusa van, aki tényleg tudja szeretni a kölyköt, ilyennek, amilyen.
Mert minden szakirodalom azt mondja, hogy az ilyen gyerekek kis létszámú csoportban jobban tudnak működni, a leendő oviban viszont 27-en lesznek egy csoportban a jelenlegi 12 helyett.
Mert itt van a nagy szerelme, és félek, hogy az ő elvesztése még nagyobb trauma lesz szegénykémnek.
A kicsi miatt nem aggódom, ő jól feltalálja magát bárhol, eléggé Tankaranka ahhoz, hogy ne tudják elnyomni és eléggé szeretgetnivaló ahhoz, hogy a pedagógusok is szeressék.
A fiam viszont egészen más tészta. Ha az IQ-jával nem bilincseli le a leendő óvónőit, akkor nem nagyon lesz más adu a kezében. És még itt, a magánoviban, kiscsoportban is erősen szorong, mi lesz akkor az új oviban, új helyen, új közösségben?
Félek, hogy hibázunk ezzel a döntéssel.
De nem tudok mit tenni, mert jó egy éve rágom a párom fülét, hogy utálom, hogy a város két végébe kell rohannom a két gyerekért, és azt szeretném, ha egy helyre járnának (persze én a lakásunktól 3 percre található magánovira gondoltam).
Hát most járhatnak egy helyre és még olcsó is lesz.
Ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halottban mondják: "Valamikor az elején kellett volna tudni nemet mondani!"
Aznap reggel, amikor azt a két mondatot váltottuk, hogy adjam be az ő papírjait is, még be is villant az agyamba, hogy mekkora szívás lesz, ha esetleg felveszik a kölyköt, de elhessegettem a gondolatot, hiszen azt mondták, még a kicsit sem tudják felvenni.
Hát most ez van.
Ma voltunk beszélni a magánoviban a két óvónővel és az óvodavezetővel.
Mondták, hogy szeptembertől számítva még két hónapig tartják a helyet a kölyöknek, hogy ha nem válna be az új ovi, akkor visszahozhatjuk. Rendesek.
De vajon az a két hónap mit fog kihozni a gyerekből?
És mi van, ha két hónapig mintagyerek lesz és csak a harmadikban mutatja ki a foga fehérjét?
Tudom, hogy már megint olyan dolgok miatt aggódom előre, amiken nem tudok változtatni, de nem tudom megbocsátani magamnak, hogy az én "hülyeségem" miatt kerültünk ilyen helyzetbe.

Globális felmelegedés?

Két hete levákuumoztuk a télikabátokat, sálakat és egyéb téli cuccokat, majd betároltuk anyuéknál, innen 70 km-re.
Hiba volt.
Ma reggel fel kellett túrnom az összes komódot, mire fel tudtam öltöztetni a kölyköket valahogy.

Memento mori

Amikor a lányommal voltam terhes, a magnéziumhiány miatt eléggé besűrűsödtek az amúgy ritkán jelentkező extraszisztoléim.
Ez egyfajta szív ingerületvezetési hiba, nem akkor dobban, amikor kellene.
Átélni meg egészen különös érzés. Dobban egy nagyot a szív, aztán mintha az ember belsejében egyszercsak vákuum támadna egy pillanatra. Mintha belül meghúznák a zsigereit. Mintha kiszivattyúznák belőle a lelket.
Félelmetes egy kicsit.
Mert sosem tudhatod, hogy nem ez volt-e az utolsó szívdobbanásod.
Ugyanakkor valahogy furcsa is érezni valamit, aminek amúgy tudunk a működéséről, de a napi élet során ritkán veszünk róla tudomást. Kicsit olyan volt, mintha a szív időnként figyelmeztetne: Hahó, én is itt vagyok ám, teszem a dolgom, de azért ne bízd el magad!

Segíts Szilvinek!

Simon Szilvia, egy 37 éves, 3 gyerekes édesanya várja a segítségedet.
Mielodiszpláziában szenved, egy rosszindulatú vérképzőrendszeri betegségben, ami bármikor leukémiává fajulhat. Csak az őssejtbeültetés segíthet rajta. De egyenlőre még nem találtak neki donort.
Ha vállalkozol arra, hogy őssejtdonor legyél, akkor ezen a honlapon minden infót megtalálsz az őssejtdonációról és Szilviről:
http://segitsszilvinek.blogspot.com/
Nagyon fontos tudnod, hogy az őssejteket ma már nem a csontvelőből veszik, mint régen, hanem úgy, mintha vért adnál.
Ha erre nem vállalkozol, de anyagilag segítenél, akkor ezen a számlaszámon megteheted:
Dunaföldvár és Vidéke Takarékszövetkezet: 70600102-15358048
De már azzal is segítesz, ha a blogodon, honlapodon, facebook/iwiw oldaladon kiteszed a blog elérhetőségét, minél többen olvassák és adják tovább, Szilvinek annál nagyobb az esélye, hogy akadjon valaki, aki megfelelő donorja lesz.
Köszönöm, ha segítesz!

Karrier gyes után

A minap az MR1 Kossuth szombat délelőtti műsorában egy emancipunci éppen azt magyarázta, hogy gyesről visszatérő kismamaként nem kell magunkat hátrányosnak érezni, hiszen a munkáltatók kezdik megérteni, hogy az anyukákkal jobban járnak MERT: az anyuka egyszerre több mindenre tud figyelni, lojális a munkáltatójával szemben, és jobban is teljesít.
És hogy amikor interjúra megyünk (vajon a gyesről visszatérők hány százaléka megy vissza olyan állásba, ahol interjúztatnak?), akkor tudnunk kell válaszolni olyan kérdésekre, hogy mit tennénk, ha szólnak az oviból, hogy belázasodott a gyerek. Mert igenis kell lennie talonban legalább két ugrasztható emberünknek. És, hogy a munkáltató simán felveszi a két vagy többgyerekes anyukát is, ha tudja, hogy igaz ugyan, hogy 2-3 napig otthon marad a gyerekekkel, de azután gőzerővel veti bele magát a munkába és pótolja a kimaradást.
Hát igen, ez eddig szép és jó.

Én viszont immáron kevésbé emancipunciként (én is az voltam a kölykök előtt, hajaj!) már tudom, hogy egy anyuka max azért lojális a munkáltatójával szemben, mert tudja, hogy létszámleépítés esetén ő az első, akit kitesznek és ennek megakadályozása végett képes akár széttépni is magát, hogy megfeleljen, de közben azon agyal, hogy hogy fog odaérni a bölcsibe/oviba/iskolába, vagy egyszerre mindhárom helyre.
És közben retteg, hogy a gyerek ne legyen beteg, mert nem mindenkinek van két ugrasztható kontaktja. És nem mindenkinek van pénze a bébiszitterre sem.
És én nem bíznám a beteg gyerekemet másra, mert én tudom, hogy amikor nyűgös és ramatyul van, akkor mivel, hogyan lehet megvígasztalni. Vagy még én sem.
Arról nem beszélve, hogy emancipunci elfelejti azt, hogy amikor a gyerek beteg, akkor plusz-mínusz két nappal én is beteg vagyok. És ők már rég meggyógyultak, amikor én még messze nem. És szó sincs gőzerőről.

És megint elkövettem azt a hibát, hogy megmutattam a munkáltatómnak, hogy vagyok olyan legény, mint mások! Másfél hete kiköpöm a tüdőmet, de bemegyek, mert majd én megmutatom (Kollegina le is dorongolt, hogy mit akarok, ő már egy hete lázas, de vesz be Algopyrint, és egyébként is ők egész éjjel nem aludtak, mert a gyereke is lázas. De azért bejön. Mert megmutatja! Fasza!). Kölyök is köhög, de ugye én megmutatom, és ameddig nem lázas, addig mehet oviba, és egyébként is, a többi is köhög és taknyos.
Én múlt csütörtökön dőltem ki, jöttem haza a munkahelyemről, és írtam magamnak antibiotikumot, kölyök hétfőig húzta, kedden már 39 fokos láza volt estére.
Dokinéni csütörtökre rendelt vissza minket, ez pont megfelelő időpont volt ahhoz, hogy az időközben özönvízszerű takonymennyiséget termelni kezdő és az elmúlt éjszakát végigüvöltő, 38 fokos lázzal küzdő picit is meg tudjuk mutatni neki.
Jövő hét csütörtökre rendelt volna vissza, de mondtam neki, hogy az nem fog menni (az már 2 hét hiányzás lett volna!). Kiegyeztünk a keddben, de láttam a tekintetében a rosszallást.
Ez van, megint nem tudok jó anya lenni, mert vagy a munkáltatóm lesz elégedetlen, vagy a gyerekorvos. Hogy a gyerekeimről ne is beszéljek!
Miközben szívem szerint magam is feküdnék még egy hetet, de nem tehetem.
Emancipunci meg kapja be!

Órák

Megint minden ötlet nélkül mentem be a könyvtárba, csak visszavittem a lejártakat, meg akartam hozni újabb szellemi táplálékot.
Erre szembejött ez a könyv.
Nem szeretem a bestsellereket, pláne nem azokat, amikből filmet is csináltak, de mégis adtam neki egy esélyt.
Háááát......
Nem tudom.
Akár még tetszhetne is, hiszen megérthetném a szereplők természeti szépség iráni rajongását, a gyermekét váró kismama menekülési reakcióját vagy olvasás iránti vágyát.
De nem. Többször azon kaptam magam, hogy idegesít a könyv.
Egyrészről az, hogy mindenki homoszexuális vagy leszbikus. Nem, semmi bajom a mássággal. Csak tömény volt.
Meg azt azért eléggé elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen tortát csinálok, átjön a szomszédasszony én meg merő együttérzésből lesmárolom és utána mindenki megy dolgára.
Meg valahogy az a folyamatos szenvedés, hogy senki nem érezte jól magát a bőrében. Valahogy nyomasztó volt.
Viszont Richard öngyilkossági jelenete felidézett valamit.
Egyszer régen, egy este, amikor egyik tv csatornán sem volt semmi fogyasztható és csak kapcsolgattam ide-oda, egyszercsak ottragadtam egy film végén.
Meryl Streep és Ed Harris játszotta el ezt a jelenetet és valami hihetetlenül magával ragadó volt az egész.
Utánanéztem és tényleg, akkor én az Órák végét láttam. Ed Harrissel, aki valami elképesztő színészi teljesítményt nyújtott, soha nem fogom elfelejteni végstádiumú AIDS-esként, csonttá soványodva, izzó szemekkel. Úgyhogy meg kell nézzem a filmet, még akkor is, ha a könyv inkább idegesítő volt, mint jó élmény

Jézuska mondakör

Volt némi pittyputty, mert a párom ragaszkodott hozzá, hogy a fát a Jézuska hozza (ennek folyományaként idén is meg kellett várnunk, amíg elalszanak és biztosan nem jön ki a nagy sem pisilni, sem inni, sem egyéb, közelebbről nem meghatározható nyűgből kifolyólag, szóval vidám hajnali faállítás volt megint), a kölyök viszont nehezen tudta összeegyeztetni a kereszten lógó Jézus képet a hóna alatt feldíszített karácsonyfákkal röpdöső kisded Jézus képével (mondjuk én sem).
Anyámék egy darabig bírták tartani magukat, aztán beesett öcsém, aki elkezdte részletezni a faállítás ráeső örömeit, amihez apám is lelkesen csatlakozott, hiába pisszegtünk.
Aztán persze januárban Jézuskának el is kellett vinnie a fát, úgyhogy befigyelt egy vidám hajnali fabontás is.
Másnap reggel a kicsinek tűnt fel először a fa hiánya, aztán a nagy jobban kétségbe volt esve ("de miért vitte el, nem tehet ilyet!"), de a kicsi bátorítón súgta neki: " Bisztoszan visszahozzsa!"
És persze a kuka mellett egyből belefutottunk egy másik kidobott fenyőben, amire a gyerek mélyen felháborodott, hogy milyen ez a Jézuska, hogy "Csak eddig hozta?"
Szóval Jézuska most nagyon leszálló ágban van, a napi kérdés ismét úgy szól: "És mikor jön újra a Télapó?"
Mondtam neki, hogy a Télapó éppen Hawaii-n nyaral, mert lejárt a munkaideje, és legközelebb a Nyúl jön.

Ugrás

...nem az ismeretlenbe, hiszen valamikor az idők kezdetén, úgy 4,5 évvel ezelőtt én is dolgozó nő voltam és nem élősködtem mások TB-jén, ahogy a mostani kormány megpróbálja beállítani a gyeden-gyesen lévő anyukákat.
Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és én beleszoktam az itthonlétbe, megszoktam egy teljesen más életritmust, kialakítottam egy rendszert magamnak, ami hol jól, hol rosszul, de működött.
Ráadásul az utóbbi időben, mióta a pici is bölcsis, jelentősen megugrott a szabadsági fokom.
Az elmúlt 3 hónapot eredetileg arra akartam felhasználni, hogy fokozatosan beolvadok a munka világába, de a lustaság és a kényelem nagy úr, és én élveztem, hogy végre van időm magamra is egy kicsit, no meg jött az ünnepre való készülődés.
(belegondoltam, hogy az egyetem 5 éve alatt minden karácsony a vizsgákról szólt, utána a karácsonyok vagy a depi jegyében teltek, mert nem sikerült a baba, vagy éppen nemrég született és kialvatlan voltam erősen. A tavalyi volt a totális mélypont, amikor a szó legszorosabb értelmében hulla voltam és ha lett volna kötelem és padlásom, már nem élnék. )
Hihetetlen érzés volt, ahogy az évek óta takaréklángon pislákoló kreativitásom végre turbóra kapcsolt. Jó volt tervezgetni, megvenni a hozzávalókat és megcsinálni.
Ez volt az első olyan karácsonyom, amikor egyáltalán nem volt lényeg, h. én mit kapok, csak az, hogy én mit adok.
Aztán persze a végén még befigyelt egy össznépi fosós-hányós, ami villámgyorsan kipusztította a teljes családot, nagyszülőkkel és öcsémmel együtt, de a csodával határos módon, évek óta először én kimaradtam az általános dögvészből. Nem tudom, minek köszönhető. (De köszönöm!)
És nagyon furcsa volt, hogy bármikor próbáltam bemenni dolgozni (pedig istenuccse a szándék megvolt!), valamelyik kölyöknek mindig lett valami baja. Mintha a sors nem akarta volna, hogy dolgozzak.
Én pedig elég régóta ismerem a széllel szembe pisálás törvényét ahhoz, hogy ne küzdjek ilyen esetekben.
De eldöntöttem, hogy hiába január 6 a hivatalos munkába állásom, ha a fene fenét eszik is, én 3-án kezdek!
És kezdtem.
Még nagyon furcsa, hiába, hogy még nem csinálok semmit, csak tanulom a dolgokat, akkor is.
Megszokni a korai kelést és az ehhez szükséges korai fekvést.
Megszokni, hogy be kell érni időben, akkor is, ha a gyerek reggel húzza az időt és nem bír elkészülni. Akkor is, ha én is alig bírok felkelni, mert annyira húz az ágy, és nem látok ki a szememen reggelente.
Megszokni, hogy amire eddig volt egy teljes napom, azt most valahogy be kell szorítani a munkaidő vége és az esti lefekvés közé.
Megszokni, hogy alkalmazkodni kell másokhoz.
Életmód váltás ez a javából!
Nagyon féltem tőle.
De most, fél lábbal már a túlparton, sokkal egyszerűbbnek tűnik a dolog, mint ahogy pár hónapja gondoltam.
Mostmár úgy érzem, hogy kellett ez a 3 hónap, mint kis gólyának a szárnycsattogtatás.
Én ezzel készültem fel a nagy ugrásra.
Mostmár csak szárnyalni kell.

Ónos eső

Amikor elindultam tegnap reggel, még nem tűnt fel. Csak a piacon, amikor kiválasztottam az idei utolsó sütőtököt, akkor lepődtem meg, hogy jeges. Erre mutatja a tökösember, hogy hajnal 6 óta másfél centi jég fagyott rá az ernyőjükre. Hoppá!
Amikor hazaértem, már láttam, hogy színjég a járda a társasház körül.
Mivel sok az öreg, gondoltam, végigszórom a környéket síkosságmentesítővel. Még jó, hogy az önkormányzat idejében kihelyezte a konténereket.
Hát végül 1,5 órán keresztül dolgoztam, mire mindent leszórtam a gyerek kis lapátja és egy vödör segítségével, és rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű munka ez. Mostanra jó kis izomlázam van és a só is jól kimarta a kezemet.
De olyan jó volt fizikai munkát végezni! És olyan gyönyörű volt körülöttem minden!
Szép, csillogó máz vonta be a fákat, bokrokat. És ahogy a jég súlya alatt bókoltak, eszembe jutottak a régi bakonyi telek, amikor megállt az élet télen és csak a kenyeret hordták fel apámék tankokkal a hó által a világtól elvágott falvakba, meg a szülő nőket hozták le.
Egyszer kimentünk valahová, egy elhagyatott útra, mert apám meg akarta mutatni, hogy milyen az, amikor 5 centis jégréteg alatt összeborulnak az út menti fák az út felett és így alkotnak szamárhátas boltíves alagutat, ami szikrázóan csillog a jeges téli napsütésben.
Annyira hihetetlenül gyönyörű volt!
Soha sem fogom elfelejteni.
Az ilyen képeket vajon miért nem tudjuk átadni a gyermekeinknek?
Mint ahogy azt a furcsa, vattapuhaságú csendet sem, amit egyszer hallottam egy szűz hótól csillogó mezőn. Amikor nincs semmi, csak csend.
Vagy azt a másikat, amikor annyira hideg volt, hogy a csendben szinte csilingeltek a hóra érkező hópelyhek.
Szeretem a telet, pedig utálom a hideget és a korai sötétet. De akkor is gyönyörű!

Felvilágosult gyerek

Gyerek nézegeti a tecsós katalógus elején lévő 3 részes trélert.
- Anya! Egy ilyet szeretnék karácsonyra!
- Háááát...beszéld meg a Jézuskával a dolgot!
- Miért? Tőletek nem kapok semmit?

Csapatépítés

Minap megint kiborítottak a kölykök.
Most éppen a pici. Mindegy miért, de sajnos megint üvöltöttem vele a végén.
Erre a nagy beszólt, hogy "ne kiabálj vele, mert ő az én tesóm!"
Valaha a katonaságnál is így csináltak csapatot a lézengő újoncokból az őrmesterek.......
Nem vagyok rá büszke.

De egy icipicit örülök, hogy kiáll a testvéréért.
Egyenlőre semmi jele annak a nagyfokú rivalizálásnak és utálatnak köztük, ami az öcsémmel való viszonyomat jellemezte évtizedeken keresztül.
Maradjon is így!

.......Micimackó fázik.....

Ha az ember fázik, akkor előveszi a porszívót és bekapcsolja.
Ha nagyon fázik, akkor nem csak bekapcsolja, de használni is elkezdi.
Szűk terekben a hajszárító is megoldás lehet.

Az a pici szárnymozdulat....

Szeretem nézni, ahogy a galambokat fújja a szél.
Nem tudom, ők vajon mit szólnak hozzá.
Azt tudom, hogy a régi lakás ablakából számtalanszor láttam a varjakat vitorlázni a kemény őszi szelekben, ők kifejezetten élvezték.
Én meg irigykedtem.
Hihetetlen érzés lehet egyetlen pici szárnymozdulattal a hatalmunk alá hajtani a levegőt.
Valamikor gyerekkoromban visszatérő álmom volt, amiben csodálatos tájak fölött repültem. Akkor ismertem, tudtam ezt a pici szárnymozdulatot. A lényem része volt. Hiszen tudtam repülni.
Azóta számtalan magyarázatot olvastam erről, hogy pubertás korban mindenki repül álmában, hogy a repülő ősöktől van beégve a tudatunkba, hogy az agykéreg tudatos részének kikapcsolása okozza.
Nem érdekel.
Én tudom, hogy tudtam repülni, és tudom, hogy majdan fogok is tudni megint. És akkor magától értetődő lesz az a pici szárnymozdulat megint. A lényem része.
A lélek része.