Ebédprojekt

Két gyerek ebédeltetése komoly logisztikai feladat.
Ha korán kezdünk el készülődni, akkor még nem éhesek, ha későn, akkor ott hőbörögnek, hogy nem gőzölög a csülök, mikor lecsücsülnek.
De az utóbbi áll akkor is, ha pont időben kezdünk el készülődni, de nekik éppen nem köti le más a figyelmüket. Ekkor viszont a feladat tökéletes kivitelezéséhez elengedhetetlen anyai nyugalmat pár perc alatt szilánkjaira fogja zúzni az "Anyaaaaa, kérek inni, kérek enni, nem azt kérek, inkább ezt kérek, mikor kapok már inni?!", és a kisebbik részéről az anyai lábszárakba történő folyamatos, makacs kapaszkodás, mely azt hivatott nonverbális úton kommunikálni, amit a nagyobbik verbálisan is folyamatosan és szintén makacsul ismételget.
Hogy ezt megússzuk, célszerű elveinkkkel ellenkező, de igen hasznos bébiszitterünk: a tv ideiglenes aktivizálása, majd a távkapcsoló magasra helyezése, hogy ne kelljen percenként berohangászni visszakapcsolni a nagyobbik által kedvelt, de a kisebbik által módszeresen, ám véletlenszerűen elkapcsolt csatornára.
Így már csak a nagyobbikkal kell majd megküzdenünk, hogy hajlandó legyen otthagyni a képernyőt, amikor megfelelő hőmérsékletűre melegítettük a kajáját.
Apropó melegítés:
Adott két fogás és három személy, azaz 6 tányér kaja. És egy mikró.
Mire mindhárom levest megmelegítem, addigra az első kihűl.
Ezért mostmár rutinos vagyok és exponenciálisan csökkenő időtartamra teszem be a tányérokat, így az első jóval forróbb, mint az utolsó, ami figyelembe véve a konyha hőmérsékletét, a huzatot és az uralkodó szélirányt, közelítőleg alkalmas arra, hogy végül kb. egyforma meleg legyen mindhárom.
Akkor bedobom a mikróba a másodikat, majd elindulok összegyűjteni a kölyköket.
Ha együttműködős napjuk van (szökőévente egyszer) és éhesek, akkor jönnek az első hangosabb szóra (de inkább a második igen hangosra). Ha nincs szökőév, akkor némi kergetőzés után sikerül kiterelnem őket a konyhába (miközben fontolgatom a puli lakásban tartásának előnyeit/hátrányait, de végül az, hogy büdös, győz afelett, hogy úúúúgy megnézném, amint bele-belecsíp a hátsójukba :) ).
Na eddigre pont kihűlt a leves.
Úgyhogy melegítés indul újra, immáron kevesebb időtartamokra.
Közben felszerszámozom a kölyköket a megfelelő kellékekkel: kicsinek duplaelőke, de még így is leeszi/leissza magát (hiába, sosem zárt a szája rendesen, ha ivásról volt szó), nagynak megfelelő evőeszköz (amit némi hiszti árán végül kicserélek arra, amit ő szeretne).
És belekeverem a teájukba a megfelelő gyógyszereket.
Annó röhögtem, amikor az Annapetiésagergőben azt olvastam a gyereknek, hogy az anyuka táblázatot rajzol a falra, hogy kinek, mikor, miből, mennyit kell beadni. Mostmár nem röhögök, rajzolok.
Mert képtelenség fejbentartani, hogy kinek, mikor, miből, mennyit.
Na persze mindeközben, mintha két - a sivatagot már megjárt - tevém lenne, ott bőgnek, hogy nekik, inni, MOST!
És persze közben etetni is kéne a kisebbet, mert a leves még nem tartozik az önálló műfajai közé. Meg persze a nagyobbat is, mert az alját nem tudja kimerni.
És magamnak is enni kéne, meg bevenni a saját gyógyszereimet.
És melegíteni a másodikat, mert különben a kisebbik elkezdi levenni magáról az előkéket és a kezén lévő trutymót egyenletesen eloszlatni a ruháján, haján és a környező tereptárgyakon.
Erről csak azzal lehet eltéríteni, ha az ember verbálisan vagy vizuálisan további kajákkal kecsegteti. A "csoki" szóra például már magától megpróbálja visszavenni az előkét!
És közben átlag 3 percenként kell visszaparancsolni a nagyot - aki nem képes megülni a fenekén még az evés idejére sem - a székére, némi életveszélyes fenyegetések, illetve szög és kalapács emlegetésével.
Ha sikeresen túljutottunk a másodikon is (miközben persze egy bűvész és egy zsonglőr ügyességével eltüntettük az asztalról az első fogás romjait, anélkül, hogy a kisebbik megkaparintott volna bármit, amit aztán boldog mosollyal tud ledobni az asztalról, legyen az papírtörlő vagy porcelántányér), akkor jöhet az alku a meglepiről (ami lehet csokitojás, maradék mikulás, egyéb édesség). Ez általában ismét megállítja a vetkőzésben a kisebbiket, aki újfent megpróbálja magára visszatenni az időközben levetett előkét. Segítünk neki.
Ekkor anya oszt, kölykök majszolnak. Időnként anya is majszol.....
Ezek után már csak a nagyobbikkal kell megküzdeni, akinek soha semmi nem elég, és a kisebbiket kell úgy kinavigálni az etetőszékből, hogy közben egyik kezét se tudja beletörölni se az arcunkba/hajunkba, se a falba, se a ruhánkba, és kijuttatni a fürdőbe az előszobán keresztül, lehetőleg az előszobai fogason található ruhák érintése nélkül.
Majd a nagyot is felszólítani a kézmosásra, aki közben már elhelyezkedett a kanapén azon csokisan, ahogy az asztaltól felállt.
Végül már semmi más dolgunk nincs, mint kényelmesen hátradőlni......helyett nekiállni elmosni az edényeket, közben intuitive be-berohanva a nappaliba, megelőzve néhány kisebb-nagyobb balesetet, katasztrófát, életveszélyes szituációt.

Mindig hülyeségnek tartottam az amerikai konyhát (büdös lesz a lakás és hasonlók), de kezdem érteni az előnyeit is. Csak azt nem értem, hogy miért pont az amerikaiak találták fel, mikor ők félévesen kénytelenek a bölcsibe benyomni a gyerekeiket.