Amerikai konyha

Időközben felvilágosítottak, hogy az amerikai konyha nem elsősorban a kölykök, mint inkább a tv megfigyelésére szolgál, vagyis akkor terjedt el, amikor háztartásonként még csak 1 tv volt elérhető az USA-ban, a háziasszony viszont nem óhajtott lemaradni kedvenc tv műsoráról a főzés miatt.
Azóta az egy főre eső tv-k száma jelentősen megnőtt arrafelé, a nappalival egybenyitott konyhát viszont európa is átvette tőlük, a lakópark építők legnagyobb örömére.
Ugyanis nagyban elősegíti a 3,5 szoba 50 nm-en típusú lakások megépítését.

Ebédprojekt

Két gyerek ebédeltetése komoly logisztikai feladat.
Ha korán kezdünk el készülődni, akkor még nem éhesek, ha későn, akkor ott hőbörögnek, hogy nem gőzölög a csülök, mikor lecsücsülnek.
De az utóbbi áll akkor is, ha pont időben kezdünk el készülődni, de nekik éppen nem köti le más a figyelmüket. Ekkor viszont a feladat tökéletes kivitelezéséhez elengedhetetlen anyai nyugalmat pár perc alatt szilánkjaira fogja zúzni az "Anyaaaaa, kérek inni, kérek enni, nem azt kérek, inkább ezt kérek, mikor kapok már inni?!", és a kisebbik részéről az anyai lábszárakba történő folyamatos, makacs kapaszkodás, mely azt hivatott nonverbális úton kommunikálni, amit a nagyobbik verbálisan is folyamatosan és szintén makacsul ismételget.
Hogy ezt megússzuk, célszerű elveinkkkel ellenkező, de igen hasznos bébiszitterünk: a tv ideiglenes aktivizálása, majd a távkapcsoló magasra helyezése, hogy ne kelljen percenként berohangászni visszakapcsolni a nagyobbik által kedvelt, de a kisebbik által módszeresen, ám véletlenszerűen elkapcsolt csatornára.
Így már csak a nagyobbikkal kell majd megküzdenünk, hogy hajlandó legyen otthagyni a képernyőt, amikor megfelelő hőmérsékletűre melegítettük a kajáját.
Apropó melegítés:
Adott két fogás és három személy, azaz 6 tányér kaja. És egy mikró.
Mire mindhárom levest megmelegítem, addigra az első kihűl.
Ezért mostmár rutinos vagyok és exponenciálisan csökkenő időtartamra teszem be a tányérokat, így az első jóval forróbb, mint az utolsó, ami figyelembe véve a konyha hőmérsékletét, a huzatot és az uralkodó szélirányt, közelítőleg alkalmas arra, hogy végül kb. egyforma meleg legyen mindhárom.
Akkor bedobom a mikróba a másodikat, majd elindulok összegyűjteni a kölyköket.
Ha együttműködős napjuk van (szökőévente egyszer) és éhesek, akkor jönnek az első hangosabb szóra (de inkább a második igen hangosra). Ha nincs szökőév, akkor némi kergetőzés után sikerül kiterelnem őket a konyhába (miközben fontolgatom a puli lakásban tartásának előnyeit/hátrányait, de végül az, hogy büdös, győz afelett, hogy úúúúgy megnézném, amint bele-belecsíp a hátsójukba :) ).
Na eddigre pont kihűlt a leves.
Úgyhogy melegítés indul újra, immáron kevesebb időtartamokra.
Közben felszerszámozom a kölyköket a megfelelő kellékekkel: kicsinek duplaelőke, de még így is leeszi/leissza magát (hiába, sosem zárt a szája rendesen, ha ivásról volt szó), nagynak megfelelő evőeszköz (amit némi hiszti árán végül kicserélek arra, amit ő szeretne).
És belekeverem a teájukba a megfelelő gyógyszereket.
Annó röhögtem, amikor az Annapetiésagergőben azt olvastam a gyereknek, hogy az anyuka táblázatot rajzol a falra, hogy kinek, mikor, miből, mennyit kell beadni. Mostmár nem röhögök, rajzolok.
Mert képtelenség fejbentartani, hogy kinek, mikor, miből, mennyit.
Na persze mindeközben, mintha két - a sivatagot már megjárt - tevém lenne, ott bőgnek, hogy nekik, inni, MOST!
És persze közben etetni is kéne a kisebbet, mert a leves még nem tartozik az önálló műfajai közé. Meg persze a nagyobbat is, mert az alját nem tudja kimerni.
És magamnak is enni kéne, meg bevenni a saját gyógyszereimet.
És melegíteni a másodikat, mert különben a kisebbik elkezdi levenni magáról az előkéket és a kezén lévő trutymót egyenletesen eloszlatni a ruháján, haján és a környező tereptárgyakon.
Erről csak azzal lehet eltéríteni, ha az ember verbálisan vagy vizuálisan további kajákkal kecsegteti. A "csoki" szóra például már magától megpróbálja visszavenni az előkét!
És közben átlag 3 percenként kell visszaparancsolni a nagyot - aki nem képes megülni a fenekén még az evés idejére sem - a székére, némi életveszélyes fenyegetések, illetve szög és kalapács emlegetésével.
Ha sikeresen túljutottunk a másodikon is (miközben persze egy bűvész és egy zsonglőr ügyességével eltüntettük az asztalról az első fogás romjait, anélkül, hogy a kisebbik megkaparintott volna bármit, amit aztán boldog mosollyal tud ledobni az asztalról, legyen az papírtörlő vagy porcelántányér), akkor jöhet az alku a meglepiről (ami lehet csokitojás, maradék mikulás, egyéb édesség). Ez általában ismét megállítja a vetkőzésben a kisebbiket, aki újfent megpróbálja magára visszatenni az időközben levetett előkét. Segítünk neki.
Ekkor anya oszt, kölykök majszolnak. Időnként anya is majszol.....
Ezek után már csak a nagyobbikkal kell megküzdeni, akinek soha semmi nem elég, és a kisebbiket kell úgy kinavigálni az etetőszékből, hogy közben egyik kezét se tudja beletörölni se az arcunkba/hajunkba, se a falba, se a ruhánkba, és kijuttatni a fürdőbe az előszobán keresztül, lehetőleg az előszobai fogason található ruhák érintése nélkül.
Majd a nagyot is felszólítani a kézmosásra, aki közben már elhelyezkedett a kanapén azon csokisan, ahogy az asztaltól felállt.
Végül már semmi más dolgunk nincs, mint kényelmesen hátradőlni......helyett nekiállni elmosni az edényeket, közben intuitive be-berohanva a nappaliba, megelőzve néhány kisebb-nagyobb balesetet, katasztrófát, életveszélyes szituációt.

Mindig hülyeségnek tartottam az amerikai konyhát (büdös lesz a lakás és hasonlók), de kezdem érteni az előnyeit is. Csak azt nem értem, hogy miért pont az amerikaiak találták fel, mikor ők félévesen kénytelenek a bölcsibe benyomni a gyerekeiket.

Csiganyomos

Konkrétan csak a védőnő távozását követően jó 1 órával vettem észre, hogy a sötétkék pólómon látható nyomai vannak a kisebbikem náthájának. Azóta azon filózok, hogy már előtte rajta voltak, vagy azóta kerültek rá.
Sajnos nem tudom elég sűrűn porszívózni az orrát ahhoz, hogy ne folyjon a taknya, és - mivel önerőből ill. testvéri segedelemmel egyaránt esik-kel - folyton fel kell vennem vígasztalás céljából, így aztán a pólóm úgy néz ki, mint a rét füve eső után.
És ez áll a kanapéra és az ágytakaróra is sajnos.
Pucolom, takarítom, de van utánpótlás bőven.
Filózom a fogászati tampon ezirányú felhasználásának tesztelésén.
De úgyis kiszedné az orrából. Amilyen galád.....

Jófát

- Anya, kik azok a gézengúzok?
- Olyan gyerekek, akik rossz fát tesznek a tűzre.
- .....Akkor én nem vagyok gézengúz.....mert én csak jó fát teszek a tűzre!

A nemehetőtökök

Gyerek wc után jön ki a konyhába letolt gatyával.
- Anya, ugye ezek nem ehető tökök?
mutat a lába közé.

Örülni tudni kell

Most, hogy vége van, ha lassan is, de kezdek végre megkönnyebbülni az elmúlt hetek gyomoridege után.
Persze, tudom, hogy egy lipoma is elkezdhet nőni, és akkor muszáj lesz műteni, de az akkor is "csak" egy lipoma.
Egyenlőre elégedjünk meg ennyivel és próbáljunk végre hátradőlni.
Élvezzük, hogy semmi más bajunk nincs, csak ez a fránya takony, láz és köhögés.
Mert ez csak takony, láz és köhögés...

Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz

Azt hittem, már írtam róla, de úgy tűnik mégsem (Vagy csak nem címkéztem? Lehet.).
De most előjött megint.
Ha az előző film a szemnek volt gyönyörűség, akkor ez a léleknek.
Tanmese, mégpedig nem is kicsit.
A bűnről, bűnhődésről, szerelemről.
Arról, hogy minden tettünknek következménye van.
És arról, hogy a büntetés kívülről jön, de a bűnhődés belülről fakad.
És mindezt olyan egyszerű, mély és megrázó erővel, hogy az ember még napokig a hatása alatt van.
Azt, hogy mindezek mellé még gyönyörűen is van fényképezve, nem is kell mondanom.
Remélem majd leadják mégegyszer, mert újra át akarom élni.
Szívem szerint kötelező iskolai tananyaggá tenném, de tudom, h. akkor a kölykök direkt nem nézik meg.
Azért majd megpróbálom megszerezni és a sajátjaimnak tálalni, ha elég érettek lesznek hozzá.

A repülő tőrök klánja

Ha van valami, amit nem szeretek, azok a röpködős kung-fu filmek.
Úgyhogy szinte a nullával volt egyenlő annak esélye, hogy megnézzem.
Aztán kapcsolgatás közben valahogy mégis ottragadtam.
Na nem a cselekmény miatt. Az meglehetősen közhelyes volt, a záró jelenet pedig igencsak erőltetettre sikerült.
Hanem a táj!
Az valami hihetetlen!
Az operatőr valami egészen csodálatosat alkotott.
A nyírfaerdő, a bambuszok zöldje, a rét... Valami egészen más dimenziót adott az egésznek.
És hozzá a ruhák színei......
Nem lehet elmesélni.
De meg lehet nézni.

Apasági

Fiam minapi kérdése:
" A Jézus Krisztusnak ki az apukája?"
Hááát...öööööö....izé.....
Végül maradtam a Jóisten féle verziónál, de úgy tűnik nem vált be, mert tegnap oviból hazafele jövet, újból feltette a kérdést és nem érte be a minapi válasszal, hanem közölte, h. nem is, hanem a Szent József.
Remélem most egy darabig nyugi lesz, aztán majd úgyis jön a nyúl-tojás problematika...

Hitem

Isten egy nagy macska.
És én a gombolyag.

Hullámvasút

Mindig utáltam a hullámvasutat.
Azt a gyomorszorító pillanatot, amikor az ember elidul lefelé a lejtőn.
De az emelkedő sem jobb, mert nem látjuk, hogy mi jön mögötte.

És most itt vagyok, túl az első emelkedőn, már a második lejtőn.

A CT szerint bagatell probléma.
Már éppen kezdtünk fellélegezni.
De a kezelőorvos mást sejt.
Pénteken újabb kör, idegsebészet.

Diagnosztikai Kp.

Bementünk reggel fél 7-re (6,45-re volt időpontunk). Erre a takarítónő ki akart minket tessékelni, hogy még nincsenek nyitva, várjunk kinn, ő (!) még nem végzett. Amikor tiltakoztunk, akkor fenhangon megkérdezte a recepcióst, maradhatunk-e, majd elviharzott. Nem láttuk, hogy bármilyen takarítást befejezett volna. Nem is tudom, az ilyen embereknek hol van a józan esze? A kocsi sem melegedett be ennyi idő alatt, de jöhettünk volna akár gyalog is, hogyan gondolta, hogy egy pici gyerekkel majd kinn várunk a jéghidegben?????
Na mindegy.
Recepciós normális volt. Aláiratta a szükséges papírokat, köztük azt is, hogy a szükséges felvilágosítást megkaptam és beleegyezem a vizsgálatba. Kérdeztem, hogy ténylegesen meg fogom-e kapni a szükséges felvilágosítást, mondta, hogy majd jön az anesztes.
Hát idővel jött is, egy nagyképű pasi, be sem mutatkozott, kérdezte, ő-e a ..., mondtuk igen, de már fordult is tovább: "X.Y.?", szomszédos széken felpattantak, erre visszaültette őket, mondván: még nem ők jönnek (de akkor minek szólítja őket, nem értem?). Aztán eltűnt egy ajtó mögött, még mielőtt bármit kérdezhettünk volna. Aztán előjött, mondta vetkőztessük le a gyereket bodyra, és vigyem be. De benn sem tudtam semmit kérdezni, mert máris vénát keresett, "fogja le a gyereket anyuka!", bebökte, bealtatta és már ki is küldtek. 5 perc alatt kész volt a vizsgálat, amikor kihozták, már kapálózott, de a doki nem jött velünk, a beteghordótól annyit tudtunk meg (rákérdezésre), hogy egy óra múlva ehet-ihat a gyerek, aztán otthagytak minket egy szobában, amiben két ágy meg néhány tolószék volt. Onnantól ránk se nézett senki.
A gyerek szerencsére gyorsan magához tért. 20 perccel később már kinn slattyogott a váróban és barátkozott a páciensekkel. Egy óra múlva letolt egy banánt. Kb. 1,5 óra múlva kaptuk meg a leletet, de se addig, se akkor egy szó, hogy ne izguljanak, nincs baj, teljesen ártalmatlan a dolog, vagy valami...semmi. Ha laikus vagyok, gőzöm nem lenne, hogy mit írtak a leletben. Az egésznek olyan embertelen hangulata volt. Ha nem olvastam volna utána, mi is fog történni, ha nem vagyok orvos, még ennyit sem értettem volna az egészből.
Egyetlen barátságosabb momentum volt, amikor az egyik recepciós nővérke hozott a gyereknek egy kis fecsit játszani. Sajnos nem volt rajta névtábla, talán tanuló nővér lehetett.
De a többi.... nagyon nem így kéne ezt! Se felvilágosításról, se tájékoztatásról szó nem volt, időt nem szakított rá senki. Bedarált a gépezet.
Miért nem lehet egy szülővel normálisan leülni és elmondani, mi fog történni, mire számítson stb. De ott van a többi beteg is, akik egy része már attól be van szarva, hogy be fogják tolni egy csőbe, és kattogni fog a gép. Ők sem kaptak több felvilágosítást.
Persze a dolgozók profik voltak, gyorsak, csak éppen embertelenek.

Struccpolitika

Istenem, soha nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy emberek képesek hónapokig ülni otthon a rákjukkal, amíg már menthetetlen nem lesz a dolog.
Most kezdem érteni.
Szeretnék egy barlangba elvonulni, bebújni egy hálózsákba és átaludni az elkövetkezendőket.
Olyan jó lenne elmenekülni, nem tudni semmiről, nem végignézni, hogy böködik a gyereket, nem rettegni, hogy mi lesz, ha nem ébred fel az altatásból, nem rettegni, hogy mi is lesz a végső diagnózis.
Olyan hihetetlen méretű menekülési ösztön fogott el, mint még soha.
És nem lehet elmenekülni.
Végig kell csinálni. Mert a gyerekemről van szó.
De éppen ezért ijeszt meg leginkább a dolog, mert most nem tudom, hogy ha arra kerülne sor, fogok-e tudni harcolni érte, vagy akkor is csak menekülni akarok majd?
Szaranya komplexus befigyel már megint.

Diagnosztikai Kp. malmai

Amikor az adjunktus úr felhívott hétfőn délben, hogy jövő keddre sikerült időpontot szereznie a gyereknek CT-re, hajnali 6,45-re, akkor elsőre kicsit lefagytam.
Amikor mondta, hogy altatás is lesz, akkor meg pláne.
Felhívtam a Diagn. Kp.-ot, hogy hogy is van ez. Mondták, hogy éhgyomorra kell menni, nem lehet sem hurutos, sem lázas, utána megfigyelés 1,5 óra. Ja és a gyerekklinikán rakassak be a gyereknek egy kanült.
Mondtam, h. OK, csak éppen mi nem ott lakunk és 70 km-ről megyünk.
Akkor rakassam be előző este, és dumáljam meg, hogy csak papíron fektessék be a gyereket.
Egész éjjel azon töprengtem, hogy vajon mi az esélye egy 14 hónaposnál annak, hogy az este betett kanül reggelig benn is marad?
És hogy vajon mennyit fogunk így aludni?
Felhívtam az adjunktus urat, hogy mi legyen. Mondta, megbeszéli az ügyeletessel, hogy hajnalban, még a vizsgálat előtt bekössék.
Aztán visszahívott, hogy ez így nem életszerű, kér inkább másik időpontot.
Aztán újra felhívott, hogy időpont marad, mert a Diagn. Kp.-nak csak reggel van anesztese, aki viszont vállalta, hogy beköti a kanült.
És most nem tudom, hogy megkönnyebbüljek-e, hogy nem kell egy nappal korábban odamennünk és nem aludnunk egész éjjel a kanül miatt, vagy inkább azon aggódjak, hogy aznap tényleg az az anesztes legyen, aki tud rólunk, és ne ez legyen az első esete, amikor egy ilyen pici gyereknek kell betennie egy kanült?
Hogy az egyéb aggódásaimról ne is beszéljek!

(Az már csak hab a tortán, hogy a szakmai protokoll szerint gyermekek CT miatti altatásánál az anesztesen kívül előírás egy gyerekorvos jelenléte is. Na meg persze a gyerek újraélesztő készlet is. De nincsenek illúzióim.
Vajon, ha nem írom alá a beleegyező nyilatkozatot ezek hiányában, akkor felelős szülő vagyok, vagy egy hülye, aki itt kekeckedik, ahelyett, hogy örülne annak, hogy ilyen hamar kapott időpontot?)

Kardiológia malmai.....

Miután egész éjjel azon töprengetem, hogy mit tegyek, úgy döntöttem, hogy mégis inkább felhívom a helyi gyerekkórház kardiológiáját egy kivizsgálás érdekében, annak ellenére, hogy a Diagnosztikai Kp. recepciósa szerint NEM szükséges belgyógyászati kivizsgálás a gyereknél tervezett CT idejére szükséges rövid bealtatás esetén.
Mondom a telefon másik végén lévő hölgynek, hogy jövő kedden reggel lesz a CT és a gyereknek egyenlőre ismeretlen eredetű szívzöreje van, és tudom, hogy utolsó pillanat, meg minden, de úgy érzem, nem ártana azért az altatás előtt esetleg kivizsgálni.
Hihetetlenül készséges és azonnal közli, hogy (az intézmény honlapján szereplővel szöges ellentétben ) legközelebb jövő kedden lesz rendelés, és CT után ugorjunk be nyugodtan a babával.
(Ez kb. olyan volt, mint amikor Lisszabonban kerestük a Mekit és ékes angolsággal próbáltunk információt szerezni az egyik helyi lakostól, aki végighallgatván nagy nehezen összevadászott középiskolás mondatainkat, széles mosollyal elkedte elmagyarázni a - kézjelei alapján nem túl egyszerű - odautat.....természetesen portugálul.
Amit mi ugyanolyan széles mosollyal meg is köszöntünk, majd kerestünk egy embert, aki legalább annyira beszélt angolul, mint mi.)
Mivel itt nem volt másik ember, így kénytelen voltam a hölgynek ismételten elmondani, hogy a vizsgálatot pont a CT miatti altatás okán szeretném, ezért lehetőleg még a CT előtt, és hogy a CT vizsgálat kedden hajnalban lesz, mert a Diagn. Kp. csak akkorra tud anesztest biztosítani, ráadásul innen 70 km-re, úgyhogy sajnos nem tudok élni az ajánlatával.
Végül megértette és volt olyan rendes, hogy megadta a főorvos úr privát elérhetőségét.
Így lett hétfő délutánra időpontunk a kardiológiára. Magánban. De legalább lett.
Ha lett volna annyi eszem, hogy tegnap felhívom őket, akkor ma simán tudtak volna fogadni.
Hülyeanya!