Túlélő típus

Kisebbikem egyébként hihetelen túlélési ösztönnel bír (igaz ezt már méhen belül is bizonyította, amikor kétesélyes volt a dolog).
A hazaérkezést követő percekben, amikor mindenki más a vetkőzéssel és vetkőztetéssel van elfoglalva, ő csendben kioson a konyhába és kínálást nem várva felderíti a négy teli bevásárlótáska közül azt, amelyikben a kiflik vannak, megszerzi őket, majd a konyha kövén kényelmesen elhelyezkedve neki is lát...na, ha én nem venném észre, hogy miben is mesterkedik. Mivel azonban a vetkőztetés alatti gyors létszámellenőrzés mínusz 1 főt mutatott, bonyolult, kizáráson alapuló logikai módszerekkel kikövetkeztettem (2 szobás a lakás), hogy csak a konyhában lehet, így még idejében meg tudtam akadályozni e borzalmas tett elkövetésében.
Igaz ezügyben nem voltunk ugyanazon a véleményen, és ennek hangot is adott, de végül a kétfogásos ebéddel (amit anyám főzött egyébként) ki lehetett engesztelni.

Jövőkép

Míg más szülők a játszón azon filóznak, hogy a gyerekük vajon orvos lesz-e vagy jogász (illetve minimum bíró), nálunk cseppnyi kétség sem merül fel a kisebbik jövőjét illetően.
Amilyen boszorkányos ügyességgel szabadul meg a zoknijaitól és a nadrágjától a feladást követő 3. percben, amilyen lelkesen rohan el pucér segg-gel fürdés előtt, és amilyen kitartóan tud keringeni függőleges tereptárgyak körül, szinte biztosan szép jövője van bártáncosnői körökben.
Szülinapjára csövet kap, az már tuti!

Szirénapánik

Amikor megszólaltak a szirénák, teljesen lefagytam.
Első pillanatban arra gondoltam, jönnek a repülők, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg inkább atomerőmű baleset lesz.
Benyomtam a rádiót, hogy hátha bemondanak valamit, de csak vmi zene ment, így gyorsan benyomtam a gépet, hátha a net többet tud.
Miután 5 perccel később sikeresen újraindítottam (érik az újratelepítés nagyon) és ezalatt sem haltam meg (bár éreztem némi bizsergést, amit csakis valami halálos sugárdózis okozhatott), reméltem, hogy csak vmi egészen kicsike katasztrófa lehetett.
Mire a vírusirtóm is megküzdött az összes szektor vizsgálatával, már lehiggadtam annyira, hogy a gugliba nem azt pötyögtem be, hogy "atomkatasztrófa", hanem azt, hogy "szirénapróba".
És tényleg!
Mint kiderült, országunk egyetlen atomerőművének 30 kilométeres körzetét telerakták szirénákkal és ezeket minden hónap első hétfőjén 13 órakor ki is próbálják, többnyire csak ún. morgató próba van (erre eddig fel sem figyeltem, pedig már pár hónapja itt lakunk), márciusban és szeptemberben viszont teljes hangerőn nyomják.
A honlap szerint van a sziréna megszólalása előtt és után szöveges figyelmeztetés is, az enyémhez hasonló pánikok elkerülése végett, azonban ezt nem észleltem így ebédidőben, zárt ablak mögött, kanálcsörgés közepette (nem hiszem, hogy így 13 óra tájban másoknál nagyon eltérő lenne a program).
Amit nem értek, az az, hogy - bár a honlap szerint van lehetőség hangtalan tesztelésre is, amikor a hangszórókból csak ciripelő hangjelzés szól - akkor mégis mi a fenének kell az emberre a szívbajt ráhozni?
A másik kérdésem az lenne, hogy ha tényleg történne valami komoly dolog Pakson, akkor ki tudná megnyomni a szirénákat bekapcsoló gombot?
Az már csak afféle kötekedés, hogy a hang és az atomrobbanás lökéshullámának sebességkülönbségét figyelembevéve, vajon ki hallaná akkor már a szirénákat?

Mesék naconxipanból

Megindító, felkavaró, felemelő és elgondolkodtató is egyben.

Tanítani kéne az egyetemen. Az orvosin, a nőgyógyász hallgatóknak.
Hogy milyen is valójában a SZÜLÉS. Amikor az orvosok nem avatkoznak bele, hanem hagyják, hogy az anya és a dúla tegye, amit a természet rendelt. Amikor megvan az összhang.
Hogy rájöjjenek, meg kéne állni néha, és csak odaállni csendben, nem zavarva meg a folyamatot és átélni ezt az egészet. Megélni és megérteni.
Hogy ők már ne nyúljanak majd bele olyan durván és kíméletlenül, saját önös érdekeik vagy tudatlanságuk okán ebbe a csodálatos folyamatba. Csak akkor, ha tényleg szükség van rá, ha tényleg baj van.

Felemelő az az ALÁZAT, ahogy ez a dúla viszonyul a szülő nőhöz.
(Gyűlölöm ezt a szót, hogy alázat. Többnyire elszállt és beképzelt művészek szokták alkalmazni, akik valójában azt sem tudják miről beszélnek.)
De itt, ebben az esetben élő és érvényes kifejezés.
Mert ahogy ő viszonyul az anyákhoz, az tényleg alázat. Nem foglakozik azzal, ha nem szimpatikus az anya, ha lejárt a műszak, ha undok a szülész...amikor megindul a szülés, onnantól átlényegül dúlává, és onnantól már csak a szülés számít. A végigvezetés a misztériumon. Megdöbbentő. Csodálatos. Torokszorító.

Köszönöm, hogy olvashattam és megélhettem.

Előítélet.....

Miközben a Lidl-ben azon morfondíroztam, hogy milyen iszonyú rosszarcú emberek állnak mögöttünk a pénztárnál, majdnem én voltam az, aki kicsempészett egy 10-es csomag wc papírt.
Szerencsére időben észrevettem, hogy van vmi a bal kezemben, amikor ki akartam fizetni a többit.

Amerikai konyha

Időközben felvilágosítottak, hogy az amerikai konyha nem elsősorban a kölykök, mint inkább a tv megfigyelésére szolgál, vagyis akkor terjedt el, amikor háztartásonként még csak 1 tv volt elérhető az USA-ban, a háziasszony viszont nem óhajtott lemaradni kedvenc tv műsoráról a főzés miatt.
Azóta az egy főre eső tv-k száma jelentősen megnőtt arrafelé, a nappalival egybenyitott konyhát viszont európa is átvette tőlük, a lakópark építők legnagyobb örömére.
Ugyanis nagyban elősegíti a 3,5 szoba 50 nm-en típusú lakások megépítését.

Ebédprojekt

Két gyerek ebédeltetése komoly logisztikai feladat.
Ha korán kezdünk el készülődni, akkor még nem éhesek, ha későn, akkor ott hőbörögnek, hogy nem gőzölög a csülök, mikor lecsücsülnek.
De az utóbbi áll akkor is, ha pont időben kezdünk el készülődni, de nekik éppen nem köti le más a figyelmüket. Ekkor viszont a feladat tökéletes kivitelezéséhez elengedhetetlen anyai nyugalmat pár perc alatt szilánkjaira fogja zúzni az "Anyaaaaa, kérek inni, kérek enni, nem azt kérek, inkább ezt kérek, mikor kapok már inni?!", és a kisebbik részéről az anyai lábszárakba történő folyamatos, makacs kapaszkodás, mely azt hivatott nonverbális úton kommunikálni, amit a nagyobbik verbálisan is folyamatosan és szintén makacsul ismételget.
Hogy ezt megússzuk, célszerű elveinkkkel ellenkező, de igen hasznos bébiszitterünk: a tv ideiglenes aktivizálása, majd a távkapcsoló magasra helyezése, hogy ne kelljen percenként berohangászni visszakapcsolni a nagyobbik által kedvelt, de a kisebbik által módszeresen, ám véletlenszerűen elkapcsolt csatornára.
Így már csak a nagyobbikkal kell majd megküzdenünk, hogy hajlandó legyen otthagyni a képernyőt, amikor megfelelő hőmérsékletűre melegítettük a kajáját.
Apropó melegítés:
Adott két fogás és három személy, azaz 6 tányér kaja. És egy mikró.
Mire mindhárom levest megmelegítem, addigra az első kihűl.
Ezért mostmár rutinos vagyok és exponenciálisan csökkenő időtartamra teszem be a tányérokat, így az első jóval forróbb, mint az utolsó, ami figyelembe véve a konyha hőmérsékletét, a huzatot és az uralkodó szélirányt, közelítőleg alkalmas arra, hogy végül kb. egyforma meleg legyen mindhárom.
Akkor bedobom a mikróba a másodikat, majd elindulok összegyűjteni a kölyköket.
Ha együttműködős napjuk van (szökőévente egyszer) és éhesek, akkor jönnek az első hangosabb szóra (de inkább a második igen hangosra). Ha nincs szökőév, akkor némi kergetőzés után sikerül kiterelnem őket a konyhába (miközben fontolgatom a puli lakásban tartásának előnyeit/hátrányait, de végül az, hogy büdös, győz afelett, hogy úúúúgy megnézném, amint bele-belecsíp a hátsójukba :) ).
Na eddigre pont kihűlt a leves.
Úgyhogy melegítés indul újra, immáron kevesebb időtartamokra.
Közben felszerszámozom a kölyköket a megfelelő kellékekkel: kicsinek duplaelőke, de még így is leeszi/leissza magát (hiába, sosem zárt a szája rendesen, ha ivásról volt szó), nagynak megfelelő evőeszköz (amit némi hiszti árán végül kicserélek arra, amit ő szeretne).
És belekeverem a teájukba a megfelelő gyógyszereket.
Annó röhögtem, amikor az Annapetiésagergőben azt olvastam a gyereknek, hogy az anyuka táblázatot rajzol a falra, hogy kinek, mikor, miből, mennyit kell beadni. Mostmár nem röhögök, rajzolok.
Mert képtelenség fejbentartani, hogy kinek, mikor, miből, mennyit.
Na persze mindeközben, mintha két - a sivatagot már megjárt - tevém lenne, ott bőgnek, hogy nekik, inni, MOST!
És persze közben etetni is kéne a kisebbet, mert a leves még nem tartozik az önálló műfajai közé. Meg persze a nagyobbat is, mert az alját nem tudja kimerni.
És magamnak is enni kéne, meg bevenni a saját gyógyszereimet.
És melegíteni a másodikat, mert különben a kisebbik elkezdi levenni magáról az előkéket és a kezén lévő trutymót egyenletesen eloszlatni a ruháján, haján és a környező tereptárgyakon.
Erről csak azzal lehet eltéríteni, ha az ember verbálisan vagy vizuálisan további kajákkal kecsegteti. A "csoki" szóra például már magától megpróbálja visszavenni az előkét!
És közben átlag 3 percenként kell visszaparancsolni a nagyot - aki nem képes megülni a fenekén még az evés idejére sem - a székére, némi életveszélyes fenyegetések, illetve szög és kalapács emlegetésével.
Ha sikeresen túljutottunk a másodikon is (miközben persze egy bűvész és egy zsonglőr ügyességével eltüntettük az asztalról az első fogás romjait, anélkül, hogy a kisebbik megkaparintott volna bármit, amit aztán boldog mosollyal tud ledobni az asztalról, legyen az papírtörlő vagy porcelántányér), akkor jöhet az alku a meglepiről (ami lehet csokitojás, maradék mikulás, egyéb édesség). Ez általában ismét megállítja a vetkőzésben a kisebbiket, aki újfent megpróbálja magára visszatenni az időközben levetett előkét. Segítünk neki.
Ekkor anya oszt, kölykök majszolnak. Időnként anya is majszol.....
Ezek után már csak a nagyobbikkal kell megküzdeni, akinek soha semmi nem elég, és a kisebbiket kell úgy kinavigálni az etetőszékből, hogy közben egyik kezét se tudja beletörölni se az arcunkba/hajunkba, se a falba, se a ruhánkba, és kijuttatni a fürdőbe az előszobán keresztül, lehetőleg az előszobai fogason található ruhák érintése nélkül.
Majd a nagyot is felszólítani a kézmosásra, aki közben már elhelyezkedett a kanapén azon csokisan, ahogy az asztaltól felállt.
Végül már semmi más dolgunk nincs, mint kényelmesen hátradőlni......helyett nekiállni elmosni az edényeket, közben intuitive be-berohanva a nappaliba, megelőzve néhány kisebb-nagyobb balesetet, katasztrófát, életveszélyes szituációt.

Mindig hülyeségnek tartottam az amerikai konyhát (büdös lesz a lakás és hasonlók), de kezdem érteni az előnyeit is. Csak azt nem értem, hogy miért pont az amerikaiak találták fel, mikor ők félévesen kénytelenek a bölcsibe benyomni a gyerekeiket.

Csiganyomos

Konkrétan csak a védőnő távozását követően jó 1 órával vettem észre, hogy a sötétkék pólómon látható nyomai vannak a kisebbikem náthájának. Azóta azon filózok, hogy már előtte rajta voltak, vagy azóta kerültek rá.
Sajnos nem tudom elég sűrűn porszívózni az orrát ahhoz, hogy ne folyjon a taknya, és - mivel önerőből ill. testvéri segedelemmel egyaránt esik-kel - folyton fel kell vennem vígasztalás céljából, így aztán a pólóm úgy néz ki, mint a rét füve eső után.
És ez áll a kanapéra és az ágytakaróra is sajnos.
Pucolom, takarítom, de van utánpótlás bőven.
Filózom a fogászati tampon ezirányú felhasználásának tesztelésén.
De úgyis kiszedné az orrából. Amilyen galád.....

Jófát

- Anya, kik azok a gézengúzok?
- Olyan gyerekek, akik rossz fát tesznek a tűzre.
- .....Akkor én nem vagyok gézengúz.....mert én csak jó fát teszek a tűzre!

A nemehetőtökök

Gyerek wc után jön ki a konyhába letolt gatyával.
- Anya, ugye ezek nem ehető tökök?
mutat a lába közé.

Örülni tudni kell

Most, hogy vége van, ha lassan is, de kezdek végre megkönnyebbülni az elmúlt hetek gyomoridege után.
Persze, tudom, hogy egy lipoma is elkezdhet nőni, és akkor muszáj lesz műteni, de az akkor is "csak" egy lipoma.
Egyenlőre elégedjünk meg ennyivel és próbáljunk végre hátradőlni.
Élvezzük, hogy semmi más bajunk nincs, csak ez a fránya takony, láz és köhögés.
Mert ez csak takony, láz és köhögés...

Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz

Azt hittem, már írtam róla, de úgy tűnik mégsem (Vagy csak nem címkéztem? Lehet.).
De most előjött megint.
Ha az előző film a szemnek volt gyönyörűség, akkor ez a léleknek.
Tanmese, mégpedig nem is kicsit.
A bűnről, bűnhődésről, szerelemről.
Arról, hogy minden tettünknek következménye van.
És arról, hogy a büntetés kívülről jön, de a bűnhődés belülről fakad.
És mindezt olyan egyszerű, mély és megrázó erővel, hogy az ember még napokig a hatása alatt van.
Azt, hogy mindezek mellé még gyönyörűen is van fényképezve, nem is kell mondanom.
Remélem majd leadják mégegyszer, mert újra át akarom élni.
Szívem szerint kötelező iskolai tananyaggá tenném, de tudom, h. akkor a kölykök direkt nem nézik meg.
Azért majd megpróbálom megszerezni és a sajátjaimnak tálalni, ha elég érettek lesznek hozzá.

A repülő tőrök klánja

Ha van valami, amit nem szeretek, azok a röpködős kung-fu filmek.
Úgyhogy szinte a nullával volt egyenlő annak esélye, hogy megnézzem.
Aztán kapcsolgatás közben valahogy mégis ottragadtam.
Na nem a cselekmény miatt. Az meglehetősen közhelyes volt, a záró jelenet pedig igencsak erőltetettre sikerült.
Hanem a táj!
Az valami hihetetlen!
Az operatőr valami egészen csodálatosat alkotott.
A nyírfaerdő, a bambuszok zöldje, a rét... Valami egészen más dimenziót adott az egésznek.
És hozzá a ruhák színei......
Nem lehet elmesélni.
De meg lehet nézni.

Apasági

Fiam minapi kérdése:
" A Jézus Krisztusnak ki az apukája?"
Hááát...öööööö....izé.....
Végül maradtam a Jóisten féle verziónál, de úgy tűnik nem vált be, mert tegnap oviból hazafele jövet, újból feltette a kérdést és nem érte be a minapi válasszal, hanem közölte, h. nem is, hanem a Szent József.
Remélem most egy darabig nyugi lesz, aztán majd úgyis jön a nyúl-tojás problematika...

Hitem

Isten egy nagy macska.
És én a gombolyag.