Rettegés foka

Ma is rosszat álmodott.
Nem tudom, hogy mire ébredek fel ilyenkor, mert nem szól, nem kiabál, csak áll a sötétben és retteg. Annyira retteg, hogy sem szólni, sem kiabálni nem mer.
A múltkor hajnalban a kicsi cumikeresésére ébredtünk, erre kiderült, hogy a nagy az előszobában a cipősszekrényre felkucorodva alszik. Rémlett, hogy felébredtem valami motoszkálásra, de nem eléggé ahhoz, hogy rákérdezzek, ő meg magától nem mert szólni.
Reggel nagy nehezen elmondta, hogy átjött, leült a kanapéra, de aztán "jött egy nagy bőrszerű kéz" a hátán és inkább kiment az előszobába, mert az ágyából meg vmi más miatt menekült ki korábban.
Ilyenkor annyira át tudom érezni a helyzetét, soha nem felejtem el, hányszor feküdtem gyerekként moccanatlan a sötétben, nehogy a Rém észrevegyen. Máig érzem a rettegést, ahogy a fülemben dobol a szívverésem és elképzelhetetlen hogy kívülről ne hallatsszon, hiszen itt dübörög az agyamban, miközben a Rém már a hátam mögött van és mindjárt......
Vagy amikor Gerald Durrell egyetlen jól sikerült horrornovellája után hetekig pisilni sem mertem felkelni felnőtt fejjel, nemhogy belenézni este a tükörbe.
Szegény pici pockom! Mondtam neki, hogy ha fél éjszaka, akkor nyugodtan jöjjön át a mi ágyunkba. Nem vagyok híve az együttalvásnak, de ismerem a rettegésnek ezt a fokát, ilyenkor kell a másik melege, mert csak az tudja elolvasztani a jeges ujjakat a hátunkon.