Amikor a lányommal voltam terhes, a magnéziumhiány miatt eléggé besűrűsödtek az amúgy ritkán jelentkező extraszisztoléim.
Ez egyfajta szív ingerületvezetési hiba, nem akkor dobban, amikor kellene.
Átélni meg egészen különös érzés. Dobban egy nagyot a szív, aztán mintha az ember belsejében egyszercsak vákuum támadna egy pillanatra. Mintha belül meghúznák a zsigereit. Mintha kiszivattyúznák belőle a lelket.
Félelmetes egy kicsit.
Mert sosem tudhatod, hogy nem ez volt-e az utolsó szívdobbanásod.
Ugyanakkor valahogy furcsa is érezni valamit, aminek amúgy tudunk a működéséről, de a napi élet során ritkán veszünk róla tudomást. Kicsit olyan volt, mintha a szív időnként figyelmeztetne: Hahó, én is itt vagyok ám, teszem a dolgom, de azért ne bízd el magad!
2011. április 29., péntek
Memento mori
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hogy melyik lesz az utolsó szívdobbanásod, azt akkor sem tudhatod, ha szeretnéd.
Idevágóan pont ma este mutattam a feleségemnek ezt a videót. (http://www.ted.com/talks/ric_elias.html) Tetszik, mert rövid, lényegre törő, és van hozzá magyar felirat.
Egyébként hogy telnek a "munkás hétköznapok"? Örülnék, ha nem fulladna a blogod időhiányba (mondanivaló gondolom akad még bőven :)
annyira érzékletesen írtad le azt a különös érzést, amit az orvostudomány extraszisztolénak nevez, hogy a ma (is) bennem történteket szinte jó volt újraélnem...
Megjegyzés küldése