Hezitálás

A helyzet az, hogy megszivattam magam rendesen.
Eljött az óvodai beiratás ideje.
A nagy magánoviba jár, mert amikor ideköltöztünk, már rég lezajlott az ovibairatás ideje, így ez a lehetőség maradt. Húzós a díj, ezért hiába rágtam a párom fülét, hogy a kicsit is ide adjuk be, hajthatatlan maradt.
Szóval a kicsinek ovit kellett keresni.
Én nagy naívan elkocogtam a körzetes oviba, ahol közölték, hogy hely az nincs. Körzeteseknek sem. Aztán mondták, hogy hááát, egye fene, megpróbálnak az önkormányzattól póthelyeket kérni, de első körben nem tudják felvenni, majd nyár elején kiértesítenek, ha második körben mégis.
Itt következett némi pánik, aztán kaptam egy fülest, hogy a melóhely szerinti körzetes oviban is próbálkozzak. Elmentem a nyíltnapjukra, szimpatikusnak tűnt, de amikor rákérdeztem, hogy van-e esély, mondták, hogy a körzeteseket sem tudják felvenni.
A beiratás napján reggel váltottunk a párommal két szót, hogy ha már a kicsi papírjait beadom, akkor adjam be a nagyét is, hátha megszorulunk anyagilag, legyen egy menekülési útvonal, mert ha ez annyira bonyolult, akkor legyen inkább várólistán valahol a nagy is, ne akkor kelljen kapkodni fűhöz-fához.
Na itt b...tam el a dolgot.
Ugyanis legnagyobb meglepetésemre a melóhely szerinti körzetes ovi felvette mindkét gyereket.
Máig nem értem miért. Ennyit jelentene a két betű a nevem előtt?
Próbálom hinni, hogy van annyi tisztesség a világban, hogy nem, de tartok tőle, hogy igen.
És hogy mit nyavalygok, amikor bárki más páros lábbal ugrálna örömében?
Mert a nagy magánovijában éppen most kezdtünk el beszélgetni arról, hogy hogyan lehetne továbblépni, hogy mindenkinek jobb legyen. És látom rajtuk, hogy részükről próbálnak mindent megtenni a kölyök érdekében. És ők legalább már kiismerték és ha nem is teljesen, de tudják kezelni (én sem tudom teljesen, sőt!).
Mert itt most olyan pedagógusa van, aki tényleg tudja szeretni a kölyköt, ilyennek, amilyen.
Mert minden szakirodalom azt mondja, hogy az ilyen gyerekek kis létszámú csoportban jobban tudnak működni, a leendő oviban viszont 27-en lesznek egy csoportban a jelenlegi 12 helyett.
Mert itt van a nagy szerelme, és félek, hogy az ő elvesztése még nagyobb trauma lesz szegénykémnek.
A kicsi miatt nem aggódom, ő jól feltalálja magát bárhol, eléggé Tankaranka ahhoz, hogy ne tudják elnyomni és eléggé szeretgetnivaló ahhoz, hogy a pedagógusok is szeressék.
A fiam viszont egészen más tészta. Ha az IQ-jával nem bilincseli le a leendő óvónőit, akkor nem nagyon lesz más adu a kezében. És még itt, a magánoviban, kiscsoportban is erősen szorong, mi lesz akkor az új oviban, új helyen, új közösségben?
Félek, hogy hibázunk ezzel a döntéssel.
De nem tudok mit tenni, mert jó egy éve rágom a párom fülét, hogy utálom, hogy a város két végébe kell rohannom a két gyerekért, és azt szeretném, ha egy helyre járnának (persze én a lakásunktól 3 percre található magánovira gondoltam).
Hát most járhatnak egy helyre és még olcsó is lesz.
Ahogy a Rosencrantz és Guildenstern halottban mondják: "Valamikor az elején kellett volna tudni nemet mondani!"
Aznap reggel, amikor azt a két mondatot váltottuk, hogy adjam be az ő papírjait is, még be is villant az agyamba, hogy mekkora szívás lesz, ha esetleg felveszik a kölyköt, de elhessegettem a gondolatot, hiszen azt mondták, még a kicsit sem tudják felvenni.
Hát most ez van.
Ma voltunk beszélni a magánoviban a két óvónővel és az óvodavezetővel.
Mondták, hogy szeptembertől számítva még két hónapig tartják a helyet a kölyöknek, hogy ha nem válna be az új ovi, akkor visszahozhatjuk. Rendesek.
De vajon az a két hónap mit fog kihozni a gyerekből?
És mi van, ha két hónapig mintagyerek lesz és csak a harmadikban mutatja ki a foga fehérjét?
Tudom, hogy már megint olyan dolgok miatt aggódom előre, amiken nem tudok változtatni, de nem tudom megbocsátani magamnak, hogy az én "hülyeségem" miatt kerültünk ilyen helyzetbe.