Mesék naconxipanból

Megindító, felkavaró, felemelő és elgondolkodtató is egyben.

Tanítani kéne az egyetemen. Az orvosin, a nőgyógyász hallgatóknak.
Hogy milyen is valójában a SZÜLÉS. Amikor az orvosok nem avatkoznak bele, hanem hagyják, hogy az anya és a dúla tegye, amit a természet rendelt. Amikor megvan az összhang.
Hogy rájöjjenek, meg kéne állni néha, és csak odaállni csendben, nem zavarva meg a folyamatot és átélni ezt az egészet. Megélni és megérteni.
Hogy ők már ne nyúljanak majd bele olyan durván és kíméletlenül, saját önös érdekeik vagy tudatlanságuk okán ebbe a csodálatos folyamatba. Csak akkor, ha tényleg szükség van rá, ha tényleg baj van.

Felemelő az az ALÁZAT, ahogy ez a dúla viszonyul a szülő nőhöz.
(Gyűlölöm ezt a szót, hogy alázat. Többnyire elszállt és beképzelt művészek szokták alkalmazni, akik valójában azt sem tudják miről beszélnek.)
De itt, ebben az esetben élő és érvényes kifejezés.
Mert ahogy ő viszonyul az anyákhoz, az tényleg alázat. Nem foglakozik azzal, ha nem szimpatikus az anya, ha lejárt a műszak, ha undok a szülész...amikor megindul a szülés, onnantól átlényegül dúlává, és onnantól már csak a szülés számít. A végigvezetés a misztériumon. Megdöbbentő. Csodálatos. Torokszorító.

Köszönöm, hogy olvashattam és megélhettem.