Ónos eső

Amikor elindultam tegnap reggel, még nem tűnt fel. Csak a piacon, amikor kiválasztottam az idei utolsó sütőtököt, akkor lepődtem meg, hogy jeges. Erre mutatja a tökösember, hogy hajnal 6 óta másfél centi jég fagyott rá az ernyőjükre. Hoppá!
Amikor hazaértem, már láttam, hogy színjég a járda a társasház körül.
Mivel sok az öreg, gondoltam, végigszórom a környéket síkosságmentesítővel. Még jó, hogy az önkormányzat idejében kihelyezte a konténereket.
Hát végül 1,5 órán keresztül dolgoztam, mire mindent leszórtam a gyerek kis lapátja és egy vödör segítségével, és rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű munka ez. Mostanra jó kis izomlázam van és a só is jól kimarta a kezemet.
De olyan jó volt fizikai munkát végezni! És olyan gyönyörű volt körülöttem minden!
Szép, csillogó máz vonta be a fákat, bokrokat. És ahogy a jég súlya alatt bókoltak, eszembe jutottak a régi bakonyi telek, amikor megállt az élet télen és csak a kenyeret hordták fel apámék tankokkal a hó által a világtól elvágott falvakba, meg a szülő nőket hozták le.
Egyszer kimentünk valahová, egy elhagyatott útra, mert apám meg akarta mutatni, hogy milyen az, amikor 5 centis jégréteg alatt összeborulnak az út menti fák az út felett és így alkotnak szamárhátas boltíves alagutat, ami szikrázóan csillog a jeges téli napsütésben.
Annyira hihetetlenül gyönyörű volt!
Soha sem fogom elfelejteni.
Az ilyen képeket vajon miért nem tudjuk átadni a gyermekeinknek?
Mint ahogy azt a furcsa, vattapuhaságú csendet sem, amit egyszer hallottam egy szűz hótól csillogó mezőn. Amikor nincs semmi, csak csend.
Vagy azt a másikat, amikor annyira hideg volt, hogy a csendben szinte csilingeltek a hóra érkező hópelyhek.
Szeretem a telet, pedig utálom a hideget és a korai sötétet. De akkor is gyönyörű!