Ugrás

...nem az ismeretlenbe, hiszen valamikor az idők kezdetén, úgy 4,5 évvel ezelőtt én is dolgozó nő voltam és nem élősködtem mások TB-jén, ahogy a mostani kormány megpróbálja beállítani a gyeden-gyesen lévő anyukákat.
Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, és én beleszoktam az itthonlétbe, megszoktam egy teljesen más életritmust, kialakítottam egy rendszert magamnak, ami hol jól, hol rosszul, de működött.
Ráadásul az utóbbi időben, mióta a pici is bölcsis, jelentősen megugrott a szabadsági fokom.
Az elmúlt 3 hónapot eredetileg arra akartam felhasználni, hogy fokozatosan beolvadok a munka világába, de a lustaság és a kényelem nagy úr, és én élveztem, hogy végre van időm magamra is egy kicsit, no meg jött az ünnepre való készülődés.
(belegondoltam, hogy az egyetem 5 éve alatt minden karácsony a vizsgákról szólt, utána a karácsonyok vagy a depi jegyében teltek, mert nem sikerült a baba, vagy éppen nemrég született és kialvatlan voltam erősen. A tavalyi volt a totális mélypont, amikor a szó legszorosabb értelmében hulla voltam és ha lett volna kötelem és padlásom, már nem élnék. )
Hihetetlen érzés volt, ahogy az évek óta takaréklángon pislákoló kreativitásom végre turbóra kapcsolt. Jó volt tervezgetni, megvenni a hozzávalókat és megcsinálni.
Ez volt az első olyan karácsonyom, amikor egyáltalán nem volt lényeg, h. én mit kapok, csak az, hogy én mit adok.
Aztán persze a végén még befigyelt egy össznépi fosós-hányós, ami villámgyorsan kipusztította a teljes családot, nagyszülőkkel és öcsémmel együtt, de a csodával határos módon, évek óta először én kimaradtam az általános dögvészből. Nem tudom, minek köszönhető. (De köszönöm!)
És nagyon furcsa volt, hogy bármikor próbáltam bemenni dolgozni (pedig istenuccse a szándék megvolt!), valamelyik kölyöknek mindig lett valami baja. Mintha a sors nem akarta volna, hogy dolgozzak.
Én pedig elég régóta ismerem a széllel szembe pisálás törvényét ahhoz, hogy ne küzdjek ilyen esetekben.
De eldöntöttem, hogy hiába január 6 a hivatalos munkába állásom, ha a fene fenét eszik is, én 3-án kezdek!
És kezdtem.
Még nagyon furcsa, hiába, hogy még nem csinálok semmit, csak tanulom a dolgokat, akkor is.
Megszokni a korai kelést és az ehhez szükséges korai fekvést.
Megszokni, hogy be kell érni időben, akkor is, ha a gyerek reggel húzza az időt és nem bír elkészülni. Akkor is, ha én is alig bírok felkelni, mert annyira húz az ágy, és nem látok ki a szememen reggelente.
Megszokni, hogy amire eddig volt egy teljes napom, azt most valahogy be kell szorítani a munkaidő vége és az esti lefekvés közé.
Megszokni, hogy alkalmazkodni kell másokhoz.
Életmód váltás ez a javából!
Nagyon féltem tőle.
De most, fél lábbal már a túlparton, sokkal egyszerűbbnek tűnik a dolog, mint ahogy pár hónapja gondoltam.
Mostmár úgy érzem, hogy kellett ez a 3 hónap, mint kis gólyának a szárnycsattogtatás.
Én ezzel készültem fel a nagy ugrásra.
Mostmár csak szárnyalni kell.