Órák

Megint minden ötlet nélkül mentem be a könyvtárba, csak visszavittem a lejártakat, meg akartam hozni újabb szellemi táplálékot.
Erre szembejött ez a könyv.
Nem szeretem a bestsellereket, pláne nem azokat, amikből filmet is csináltak, de mégis adtam neki egy esélyt.
Háááát......
Nem tudom.
Akár még tetszhetne is, hiszen megérthetném a szereplők természeti szépség iráni rajongását, a gyermekét váró kismama menekülési reakcióját vagy olvasás iránti vágyát.
De nem. Többször azon kaptam magam, hogy idegesít a könyv.
Egyrészről az, hogy mindenki homoszexuális vagy leszbikus. Nem, semmi bajom a mássággal. Csak tömény volt.
Meg azt azért eléggé elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen tortát csinálok, átjön a szomszédasszony én meg merő együttérzésből lesmárolom és utána mindenki megy dolgára.
Meg valahogy az a folyamatos szenvedés, hogy senki nem érezte jól magát a bőrében. Valahogy nyomasztó volt.
Viszont Richard öngyilkossági jelenete felidézett valamit.
Egyszer régen, egy este, amikor egyik tv csatornán sem volt semmi fogyasztható és csak kapcsolgattam ide-oda, egyszercsak ottragadtam egy film végén.
Meryl Streep és Ed Harris játszotta el ezt a jelenetet és valami hihetetlenül magával ragadó volt az egész.
Utánanéztem és tényleg, akkor én az Órák végét láttam. Ed Harrissel, aki valami elképesztő színészi teljesítményt nyújtott, soha nem fogom elfelejteni végstádiumú AIDS-esként, csonttá soványodva, izzó szemekkel. Úgyhogy meg kell nézzem a filmet, még akkor is, ha a könyv inkább idegesítő volt, mint jó élmény