Isten veled Hagymafej!

Véletlenül keveredtem hozzád, és sajnos, ahogy olvastam anyukád utolsó bejegyzéseit, kísérteties volt az egyezés egy másik kisbaba blogjával.
De reméltem, hogy te erősebb leszel és leküzdöd a bajt.
Sajnos nem így történt.

Tanulom magamat

Vannak, akiknek egy agyvérzést vagy autóbalesetet követően újra meg kell tanulniuk beszélni, járni, enni, öltözni. Kőkemény dolog lehet, újrakezdeni a nulláról, felépíteni mindent.
Nekem viszont előbb le kell ásnom a dolgok legmélyére, önkezűleg lerombolni mindent, majd felépíteni valamit, ami más. Ami jobb.
Mert amit kaptam, amit belémneveltek, amiben felnőttem, az nem az, amit én szeretnék továbbadni.
Valakinek meg kell végre törnie az átkot, hogy a gyerekeimnek már jobb legyen.
Annakidején, gyerekként még tudtam, hogy szülőként milyen NEM akarok lenni. Talán még le is írtam, de mindenesetre biztosan tudtam, hogy tudni fogom halálomig, hogy majd, ha gyerekem lesz, milyen NE legyek.
Aztán most itt vagyok és félek, hogy pontosan olyan vagyok, amilyen annakidején NEM akartam lenni.
És ezen változtatni kell, mert a bennem élő gyerek minden egyes porcikája tiltakozik ellenem.
A rajtam kívül élő gyereké pedig méginkább.
Nem tehetem meg velük, hogy ilyen maradok.
Úgyhogy most neki kell állnom újratanulni mindent. Remélem kapok egy esélyt....

Közlekedik a magyar

Új városom főutcáján több kilométer hosszan végighúzódik egy útvonal, melyet középen egy fehér sáv oszt ketté bicikliútra, illetve gyalogosok számára fenntartott járdára.
A különböző kereszteződésekben ki is van téve a tábla, mely jelöli, hogy melyik csoport melyik oldalt lenne köteles használni.
Ennek ellenére a jónép - valószínűleg a középső vonal miatt - úgy próbál meg közlekedni rajta, mint az autók az úton: adott irányba haladók a nekik jobb kézre eső oldalt használják.
Ami egészen szép rendszer lenne, ha a bringások nem ragaszkodnának a táblák által kijelölt sávjukhoz.
Emiatt viszont rendszeresek az anyázások, mert a népek egy része nem képes beismerni, hogy nincs tisztában a bringaút fogalmával és szídják szegény biciklist, mint a bokrot, hogy mi a fenét keres a járdán.
Javaslom, hogy a legközelebbi festésnél két csíkkal legyen három sávra osztva az aszfalt, akkor talán jut hely a bringásoknak is.

Bio(lógiai) hadviselés

Már korábban észrevettem, hogy a beépített szekrény és a gyerekszoba ajtó között a fal mentén túraút húzódik, melyen hangyák sorjáznak, de bízván a békés egymás mellett élésben, hagytam őket élni.
Jelenlétük több szempontból is érdekes volt, lévén a lakás egy többemeletes társasház legtetején helyezkedik el.
Igaz a ház némileg öregebb, mint én (úgy 20 évvel biztosan), tehát ez idő alatt egy ilyen kíváncsi és felfedező lelkületű népségnek bőven volt ideje megtalálni az utat a talaj szintjéről a negyedikre, az időközben használaton kívülivé vált, egykori kéménykürtőkön és ki tudja még milyen titkos járatokon keresztül.
A másik furcsaság az volt - hogy bár pici lányom táplálkozási-, és az én takarítási illetve inkább trehánysági - szokásaiból kifolyólag, a konyha kövén dúskálhattak volna a földi javakban, ők mégis nagy ívben elkerülték e helyet és inkább a gyerekszoba padlóján bolyongtak láthatóan céltalanul.
Így, bár nem értettem a dolgot, nem foglalkoztam velük.
Egészen addig, amíg egy reggel nem találtam belőlük néhányat a gyerek kiságyában.
Persze lehet, hogy véletlenül tévedtek oda, de miután a dolog másnap megismétlődött, úgy gondoltam ideje egy kicsit ráncba szednem a csapatot.
Mivel a konyha kövén rendszeresen felkínált ebéd nem tántorította el őket a gyerekszoba notórius látogatásától, erőteljesebb, de - a gyerekek jelenlétére tekintettel, -környezetbarát módszerekkel akartam őket távoltartani.
Gugli a barátom első nekifutásra azt dobta ki, hogy a hangyák utálják a citromot, ezért célszerű a túraútvonalaikat citromlével végigcsorgatni, ha nem szeretnénk, hogy továbbra is ott grasszáljanak.
Megörültem, hogy ennyi elég, majd a padló és a fal találkozását bőségesen végigkentem citrommal, aztán lelkesen figyeltem, ahogy az apró katonák hökkenten állnak kémiai útjelzőjük nyomát vesztve, szembetalálkozván ezzel a savas és illatos anyaggal.
Nem tudták mire vélni ezt az egészet, megzavarodtak és visszafordultak.
Én meg ott örömködtem, hogy jé, tényleg, bevált, hiába no, az okosok a neten, azok aztán tudják, hogy mitől döglik a légy (ha szabad ezt a képzavart alkalmaznom).
Aztán reggelre kiderült, hogy valószínűleg csak a GPS-t frissíteni mentek haza, mert ekkorra a túraútvonal a fal mentéről átkerült az előszoba közepére, immáron ott törtek utat maguknak szorgalmasan. Ugyanakkor az előszoba ragadt rendesen a megszáradt citromlétől, ami - ha hangyatávoltartónak nem is - a lakásban kószáló porcicák begyűjtésére mindenképpen alkalmas volt.
Felmosást követően a hangyák azonnal visszatértek a régi, jól bevált, falmenti túraútvonalukra.
Ekkor ismét igénybe vettem a Gugli a barátom segítségét, és megtudtam, hogy nem a citrom a tuti, hanem a porcukorral kevert sütőpor, mert azt a hangyák boldogan befalják, de még a bolyba is visznek belőle madárlátta darabocskát, így két legyet ütök egy csapásra (hogy maradjunk a legyes párhuzamnál), ráadásul e háziszer a gyerekekre teljesen veszélytelen
Gyorsan bekevertem a hangyakoktélt, majd elszórtam a fal mentén és a beépített szekrénybe is helyeztem egy kis tálkával belőle, mert a szekrény kitakarítása során egy további, a tető irányába tartó útvonalat is találtam.
Másnap izgatottan vártam a hatást, de a hangyák - bár az edénykében találtam néhány döglött egyedet - csak nem akartak fogyni.
Türelmes ember lévén vártam még 3 napot, ekkor azonban már olyan tömegben özönöltek át a lakáson, hogy úgy döntöttem, elég a játszadozásból, ide fegyver kell!
Gugli a barátom segítségével rátaláltam a végső megoldásra: Biokill!
Hogy ez nekem nem jutott eszembe?! Hiszen annó a 3 árvát ezzel fújtuk le tetőtől talpig, miután napfényben történő alaposabb szemrevételezésük során azt a megdöbbentő felfedezést tettük, hogy ennyi tetvet macskán ember nem látott még egyszerre. Azt már csak utólag olvastuk el, h. közvetlenül az állaton nem lett volna feltétlenül muszáj alkalmazni, de addigra már a tetvek nem éltek, a három kis ördögfióka viszont szerencsére eléggé.
Ha ők túlélték, akkor a csomagoláson lévő " melegvérűekre veszélytelen" állítást bizonyítottnak vehetjük, szóval talán a kölykök is túlélik majd, ha bevetem itthon a nagyágyút....
Igen ám, ha lenne. De nincs. Nincs a Rossmannban, nincs a DM-ben, nincs a Tecsóban, sőt a helyi vegyiáruboltnak igazán nem nevezhető kisbolt tulaja is csak a kezét tudta széttárni.
Szerencsére, amikor már vége a reménynek is, és nincs semmi a nihilen túl, akkor az ember anyja még mindig ott van kéznél, és az ember anyjának csodálatos módon akkor is van Biokillje, ha annak Európán belüli teljes forgalmazását be is szünteti a gyártó.
Úgyhogy boldogan loholtam haza a palack alján lötyögő pár köbcentinyi permettel, gyorsan be is fújtam vele a leggyakoribb előfordulási helyeket és útvonalakat, majd hátradőlve vártam a hatást, ami ezúttal végre nem is maradt el.
Hullottak, mint a pelyva!
Napi 15-20 darabot porszívóztam fel közvetlenül a belépési pontjukon, és úgy tűnik bőven maradtak olyanok, akik megvitték a pusztítás hírét a bolyba, vagy talán még a mérget magát is, mert pár nap elteltével arra lettem figyelmes, hogy nincsenek hangyák. Sehol!
Igaz később még volt egy próbálkozásuk, amikor a wc-ben jött fel egy előörs a vízóra mentén, de őket azonnal lefújtam, úgyhogy a bolyban már csak veszteségként kerültek bejegyzésre.
Azóta nincs hangyám.
És még mindig van néhány mili a szent folyadékból!
Csak azt nem értem, hogy miért gyártják fél literes kiszerelésben?

Túlélő típus

Kisebbikem egyébként hihetelen túlélési ösztönnel bír (igaz ezt már méhen belül is bizonyította, amikor kétesélyes volt a dolog).
A hazaérkezést követő percekben, amikor mindenki más a vetkőzéssel és vetkőztetéssel van elfoglalva, ő csendben kioson a konyhába és kínálást nem várva felderíti a négy teli bevásárlótáska közül azt, amelyikben a kiflik vannak, megszerzi őket, majd a konyha kövén kényelmesen elhelyezkedve neki is lát...na, ha én nem venném észre, hogy miben is mesterkedik. Mivel azonban a vetkőztetés alatti gyors létszámellenőrzés mínusz 1 főt mutatott, bonyolult, kizáráson alapuló logikai módszerekkel kikövetkeztettem (2 szobás a lakás), hogy csak a konyhában lehet, így még idejében meg tudtam akadályozni e borzalmas tett elkövetésében.
Igaz ezügyben nem voltunk ugyanazon a véleményen, és ennek hangot is adott, de végül a kétfogásos ebéddel (amit anyám főzött egyébként) ki lehetett engesztelni.

Jövőkép

Míg más szülők a játszón azon filóznak, hogy a gyerekük vajon orvos lesz-e vagy jogász (illetve minimum bíró), nálunk cseppnyi kétség sem merül fel a kisebbik jövőjét illetően.
Amilyen boszorkányos ügyességgel szabadul meg a zoknijaitól és a nadrágjától a feladást követő 3. percben, amilyen lelkesen rohan el pucér segg-gel fürdés előtt, és amilyen kitartóan tud keringeni függőleges tereptárgyak körül, szinte biztosan szép jövője van bártáncosnői körökben.
Szülinapjára csövet kap, az már tuti!

Szirénapánik

Amikor megszólaltak a szirénák, teljesen lefagytam.
Első pillanatban arra gondoltam, jönnek a repülők, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg inkább atomerőmű baleset lesz.
Benyomtam a rádiót, hogy hátha bemondanak valamit, de csak vmi zene ment, így gyorsan benyomtam a gépet, hátha a net többet tud.
Miután 5 perccel később sikeresen újraindítottam (érik az újratelepítés nagyon) és ezalatt sem haltam meg (bár éreztem némi bizsergést, amit csakis valami halálos sugárdózis okozhatott), reméltem, hogy csak vmi egészen kicsike katasztrófa lehetett.
Mire a vírusirtóm is megküzdött az összes szektor vizsgálatával, már lehiggadtam annyira, hogy a gugliba nem azt pötyögtem be, hogy "atomkatasztrófa", hanem azt, hogy "szirénapróba".
És tényleg!
Mint kiderült, országunk egyetlen atomerőművének 30 kilométeres körzetét telerakták szirénákkal és ezeket minden hónap első hétfőjén 13 órakor ki is próbálják, többnyire csak ún. morgató próba van (erre eddig fel sem figyeltem, pedig már pár hónapja itt lakunk), márciusban és szeptemberben viszont teljes hangerőn nyomják.
A honlap szerint van a sziréna megszólalása előtt és után szöveges figyelmeztetés is, az enyémhez hasonló pánikok elkerülése végett, azonban ezt nem észleltem így ebédidőben, zárt ablak mögött, kanálcsörgés közepette (nem hiszem, hogy így 13 óra tájban másoknál nagyon eltérő lenne a program).
Amit nem értek, az az, hogy - bár a honlap szerint van lehetőség hangtalan tesztelésre is, amikor a hangszórókból csak ciripelő hangjelzés szól - akkor mégis mi a fenének kell az emberre a szívbajt ráhozni?
A másik kérdésem az lenne, hogy ha tényleg történne valami komoly dolog Pakson, akkor ki tudná megnyomni a szirénákat bekapcsoló gombot?
Az már csak afféle kötekedés, hogy a hang és az atomrobbanás lökéshullámának sebességkülönbségét figyelembevéve, vajon ki hallaná akkor már a szirénákat?

Mesék naconxipanból

Megindító, felkavaró, felemelő és elgondolkodtató is egyben.

Tanítani kéne az egyetemen. Az orvosin, a nőgyógyász hallgatóknak.
Hogy milyen is valójában a SZÜLÉS. Amikor az orvosok nem avatkoznak bele, hanem hagyják, hogy az anya és a dúla tegye, amit a természet rendelt. Amikor megvan az összhang.
Hogy rájöjjenek, meg kéne állni néha, és csak odaállni csendben, nem zavarva meg a folyamatot és átélni ezt az egészet. Megélni és megérteni.
Hogy ők már ne nyúljanak majd bele olyan durván és kíméletlenül, saját önös érdekeik vagy tudatlanságuk okán ebbe a csodálatos folyamatba. Csak akkor, ha tényleg szükség van rá, ha tényleg baj van.

Felemelő az az ALÁZAT, ahogy ez a dúla viszonyul a szülő nőhöz.
(Gyűlölöm ezt a szót, hogy alázat. Többnyire elszállt és beképzelt művészek szokták alkalmazni, akik valójában azt sem tudják miről beszélnek.)
De itt, ebben az esetben élő és érvényes kifejezés.
Mert ahogy ő viszonyul az anyákhoz, az tényleg alázat. Nem foglakozik azzal, ha nem szimpatikus az anya, ha lejárt a műszak, ha undok a szülész...amikor megindul a szülés, onnantól átlényegül dúlává, és onnantól már csak a szülés számít. A végigvezetés a misztériumon. Megdöbbentő. Csodálatos. Torokszorító.

Köszönöm, hogy olvashattam és megélhettem.

Előítélet.....

Miközben a Lidl-ben azon morfondíroztam, hogy milyen iszonyú rosszarcú emberek állnak mögöttünk a pénztárnál, majdnem én voltam az, aki kicsempészett egy 10-es csomag wc papírt.
Szerencsére időben észrevettem, hogy van vmi a bal kezemben, amikor ki akartam fizetni a többit.

Amerikai konyha

Időközben felvilágosítottak, hogy az amerikai konyha nem elsősorban a kölykök, mint inkább a tv megfigyelésére szolgál, vagyis akkor terjedt el, amikor háztartásonként még csak 1 tv volt elérhető az USA-ban, a háziasszony viszont nem óhajtott lemaradni kedvenc tv műsoráról a főzés miatt.
Azóta az egy főre eső tv-k száma jelentősen megnőtt arrafelé, a nappalival egybenyitott konyhát viszont európa is átvette tőlük, a lakópark építők legnagyobb örömére.
Ugyanis nagyban elősegíti a 3,5 szoba 50 nm-en típusú lakások megépítését.

Ebédprojekt

Két gyerek ebédeltetése komoly logisztikai feladat.
Ha korán kezdünk el készülődni, akkor még nem éhesek, ha későn, akkor ott hőbörögnek, hogy nem gőzölög a csülök, mikor lecsücsülnek.
De az utóbbi áll akkor is, ha pont időben kezdünk el készülődni, de nekik éppen nem köti le más a figyelmüket. Ekkor viszont a feladat tökéletes kivitelezéséhez elengedhetetlen anyai nyugalmat pár perc alatt szilánkjaira fogja zúzni az "Anyaaaaa, kérek inni, kérek enni, nem azt kérek, inkább ezt kérek, mikor kapok már inni?!", és a kisebbik részéről az anyai lábszárakba történő folyamatos, makacs kapaszkodás, mely azt hivatott nonverbális úton kommunikálni, amit a nagyobbik verbálisan is folyamatosan és szintén makacsul ismételget.
Hogy ezt megússzuk, célszerű elveinkkkel ellenkező, de igen hasznos bébiszitterünk: a tv ideiglenes aktivizálása, majd a távkapcsoló magasra helyezése, hogy ne kelljen percenként berohangászni visszakapcsolni a nagyobbik által kedvelt, de a kisebbik által módszeresen, ám véletlenszerűen elkapcsolt csatornára.
Így már csak a nagyobbikkal kell majd megküzdenünk, hogy hajlandó legyen otthagyni a képernyőt, amikor megfelelő hőmérsékletűre melegítettük a kajáját.
Apropó melegítés:
Adott két fogás és három személy, azaz 6 tányér kaja. És egy mikró.
Mire mindhárom levest megmelegítem, addigra az első kihűl.
Ezért mostmár rutinos vagyok és exponenciálisan csökkenő időtartamra teszem be a tányérokat, így az első jóval forróbb, mint az utolsó, ami figyelembe véve a konyha hőmérsékletét, a huzatot és az uralkodó szélirányt, közelítőleg alkalmas arra, hogy végül kb. egyforma meleg legyen mindhárom.
Akkor bedobom a mikróba a másodikat, majd elindulok összegyűjteni a kölyköket.
Ha együttműködős napjuk van (szökőévente egyszer) és éhesek, akkor jönnek az első hangosabb szóra (de inkább a második igen hangosra). Ha nincs szökőév, akkor némi kergetőzés után sikerül kiterelnem őket a konyhába (miközben fontolgatom a puli lakásban tartásának előnyeit/hátrányait, de végül az, hogy büdös, győz afelett, hogy úúúúgy megnézném, amint bele-belecsíp a hátsójukba :) ).
Na eddigre pont kihűlt a leves.
Úgyhogy melegítés indul újra, immáron kevesebb időtartamokra.
Közben felszerszámozom a kölyköket a megfelelő kellékekkel: kicsinek duplaelőke, de még így is leeszi/leissza magát (hiába, sosem zárt a szája rendesen, ha ivásról volt szó), nagynak megfelelő evőeszköz (amit némi hiszti árán végül kicserélek arra, amit ő szeretne).
És belekeverem a teájukba a megfelelő gyógyszereket.
Annó röhögtem, amikor az Annapetiésagergőben azt olvastam a gyereknek, hogy az anyuka táblázatot rajzol a falra, hogy kinek, mikor, miből, mennyit kell beadni. Mostmár nem röhögök, rajzolok.
Mert képtelenség fejbentartani, hogy kinek, mikor, miből, mennyit.
Na persze mindeközben, mintha két - a sivatagot már megjárt - tevém lenne, ott bőgnek, hogy nekik, inni, MOST!
És persze közben etetni is kéne a kisebbet, mert a leves még nem tartozik az önálló műfajai közé. Meg persze a nagyobbat is, mert az alját nem tudja kimerni.
És magamnak is enni kéne, meg bevenni a saját gyógyszereimet.
És melegíteni a másodikat, mert különben a kisebbik elkezdi levenni magáról az előkéket és a kezén lévő trutymót egyenletesen eloszlatni a ruháján, haján és a környező tereptárgyakon.
Erről csak azzal lehet eltéríteni, ha az ember verbálisan vagy vizuálisan további kajákkal kecsegteti. A "csoki" szóra például már magától megpróbálja visszavenni az előkét!
És közben átlag 3 percenként kell visszaparancsolni a nagyot - aki nem képes megülni a fenekén még az evés idejére sem - a székére, némi életveszélyes fenyegetések, illetve szög és kalapács emlegetésével.
Ha sikeresen túljutottunk a másodikon is (miközben persze egy bűvész és egy zsonglőr ügyességével eltüntettük az asztalról az első fogás romjait, anélkül, hogy a kisebbik megkaparintott volna bármit, amit aztán boldog mosollyal tud ledobni az asztalról, legyen az papírtörlő vagy porcelántányér), akkor jöhet az alku a meglepiről (ami lehet csokitojás, maradék mikulás, egyéb édesség). Ez általában ismét megállítja a vetkőzésben a kisebbiket, aki újfent megpróbálja magára visszatenni az időközben levetett előkét. Segítünk neki.
Ekkor anya oszt, kölykök majszolnak. Időnként anya is majszol.....
Ezek után már csak a nagyobbikkal kell megküzdeni, akinek soha semmi nem elég, és a kisebbiket kell úgy kinavigálni az etetőszékből, hogy közben egyik kezét se tudja beletörölni se az arcunkba/hajunkba, se a falba, se a ruhánkba, és kijuttatni a fürdőbe az előszobán keresztül, lehetőleg az előszobai fogason található ruhák érintése nélkül.
Majd a nagyot is felszólítani a kézmosásra, aki közben már elhelyezkedett a kanapén azon csokisan, ahogy az asztaltól felállt.
Végül már semmi más dolgunk nincs, mint kényelmesen hátradőlni......helyett nekiállni elmosni az edényeket, közben intuitive be-berohanva a nappaliba, megelőzve néhány kisebb-nagyobb balesetet, katasztrófát, életveszélyes szituációt.

Mindig hülyeségnek tartottam az amerikai konyhát (büdös lesz a lakás és hasonlók), de kezdem érteni az előnyeit is. Csak azt nem értem, hogy miért pont az amerikaiak találták fel, mikor ők félévesen kénytelenek a bölcsibe benyomni a gyerekeiket.

Csiganyomos

Konkrétan csak a védőnő távozását követően jó 1 órával vettem észre, hogy a sötétkék pólómon látható nyomai vannak a kisebbikem náthájának. Azóta azon filózok, hogy már előtte rajta voltak, vagy azóta kerültek rá.
Sajnos nem tudom elég sűrűn porszívózni az orrát ahhoz, hogy ne folyjon a taknya, és - mivel önerőből ill. testvéri segedelemmel egyaránt esik-kel - folyton fel kell vennem vígasztalás céljából, így aztán a pólóm úgy néz ki, mint a rét füve eső után.
És ez áll a kanapéra és az ágytakaróra is sajnos.
Pucolom, takarítom, de van utánpótlás bőven.
Filózom a fogászati tampon ezirányú felhasználásának tesztelésén.
De úgyis kiszedné az orrából. Amilyen galád.....

Jófát

- Anya, kik azok a gézengúzok?
- Olyan gyerekek, akik rossz fát tesznek a tűzre.
- .....Akkor én nem vagyok gézengúz.....mert én csak jó fát teszek a tűzre!

A nemehetőtökök

Gyerek wc után jön ki a konyhába letolt gatyával.
- Anya, ugye ezek nem ehető tökök?
mutat a lába közé.

Örülni tudni kell

Most, hogy vége van, ha lassan is, de kezdek végre megkönnyebbülni az elmúlt hetek gyomoridege után.
Persze, tudom, hogy egy lipoma is elkezdhet nőni, és akkor muszáj lesz műteni, de az akkor is "csak" egy lipoma.
Egyenlőre elégedjünk meg ennyivel és próbáljunk végre hátradőlni.
Élvezzük, hogy semmi más bajunk nincs, csak ez a fránya takony, láz és köhögés.
Mert ez csak takony, láz és köhögés...