Pocsolyázás

A minap egy kisebb vagyont költöttem a Tchiboban a két kölyökre. Megvettem nekik a vízhatlan pocsolyázós ruhákat.
És tegnap ki is próbáltuk.
Élmény volt látni, ahogy tócsáról tócsára rohannak és keresik a legmélyebb részeket, hogy beleugorhassanak. Virított az öröm az arcukon.
Sajnáltam magamat, hogy rajtam csak bokáig érő túracipő van és rögtön eldöntöttem, hogy beruházok egy gumicsizmára én is.
Mert gyereknek lenni jó. És pocsolyázni még jobb.

Soha nem fogom elfelejteni a hajdani pocsolyázásokat!
Most is azon morfondíroztam, hogy hol vannak a mai gyerekek? Biztos otthon ülnek a tv és a számítógép előtt. Mi meg annak idején rohantunk a gumicsizmáért, ha esett, mert a patakban akkor lehetett igazán jó kis gátakat építeni, sőt sokszor az úton is úgy hömpölygött a víz, hogy a patakig el sem jutottunk, leakadtunk ott helyben.
Mindegy volt, hogy fa vagy kő, tégla vagy homok, mindent fel lehetett használni torlaszként.
A rutinosabbak otthon hajtogatott papírhajókat is hoztak, de mindig akadt konzervdoboz, dióhéj, vagy bottal összetűzött lapulevél, amit aztán vízre bocsájtottunk, hogy rohanhassunk az útját követve, árkon-bokron át.
Ezt át akarom adni a gyerekeimnek, úgyhogy amikor esik, akkor mi megyünk. Megnézzük a csigákat, amint rohannak a nedves talajon, a békákat, amint a kövekhez lapulnak, nehogy elsodorja őket az áradat, építünk gátat faágakból és kövekből.
És élvezzük az esőt, mert az jó. És a friss levegőt, ami ennél nem lehet frissebb, hiszen ilyenkor szinte átmossa az eső. És hallgatjuk a fák alatt a vízcseppek kopogását, neszezését.
Próbálok megmutatni nekik minél többet a természet szépségéből.
Hogy nekik is legyen majd mit továbbadni az unokáimnak, ha én már nem leszek.