Struccpolitika

Istenem, soha nem értettem, hogy hogy lehet az, hogy emberek képesek hónapokig ülni otthon a rákjukkal, amíg már menthetetlen nem lesz a dolog.
Most kezdem érteni.
Szeretnék egy barlangba elvonulni, bebújni egy hálózsákba és átaludni az elkövetkezendőket.
Olyan jó lenne elmenekülni, nem tudni semmiről, nem végignézni, hogy böködik a gyereket, nem rettegni, hogy mi lesz, ha nem ébred fel az altatásból, nem rettegni, hogy mi is lesz a végső diagnózis.
Olyan hihetetlen méretű menekülési ösztön fogott el, mint még soha.
És nem lehet elmenekülni.
Végig kell csinálni. Mert a gyerekemről van szó.
De éppen ezért ijeszt meg leginkább a dolog, mert most nem tudom, hogy ha arra kerülne sor, fogok-e tudni harcolni érte, vagy akkor is csak menekülni akarok majd?
Szaranya komplexus befigyel már megint.