A halál után

Kisgyermek koromban iszonyattal töltött el, hogy ha meghalok megesznek majd a kukacok. Tiniként a rémfilmek hatására attól rettegtem, hogy élve temetnek el és a hant tömegének nyomása alatt beszakadó koporsófedél nyom majd agyon vagy hosszas kínszenvedések után megfulladok.
Most a dédi temetésén elborzasztott, ahogy ott állt a kripta közepén a koporsója hidegen és magányosan, ahogy visszazárták a betonlapot és betemették földdel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, h. ott fog megaszalódni vagy elrothadni, abban a díszes koporsóban, anélkül, h. ismét a természet részévé válhatna, és legközelebb, amikor majd újabb halott kerül a kriptába, csak odébb dobják, le az eddig elfoglalt piedesztálról.
Mennyivel emberibbnek tűnt a nagybátyám temetése, ahol a hamvakat tartalmazó egyszerű, fehér, porcelán urnát; két, fehérrel hímzett selyemszalaggal engedték le a kicsiny gödörbe, majd óvatosan betakarták a selyemszalag végeivel. Aztán végre körülölelhette a föld.