Kinőtt komment

Akartam írni egy kommentet Hegylakóra, de aztán valahogy kinőtte magát:

Most azon gondolkodom, h. hogyan lehet megtenni azt a lépést visszafelé, amit az ember tizenévesen megtesz előrefelé? Amikor elengedi a kezet, ami addig óvta. Sőt, néha szinte ellöki. Mert úgy érzi, csak akadályozza abban, h. végre a saját életét élje.
Merre visz az út visszafelé?

Már a múltkor, Suhodminyák kapcsán felmerült bennem, h. végetért az aranykor, a védettség és biztonság érzése!
Az ember gyerekként valahogy evidenciának véli, h. ott vannak a szülei, mint biztos háttér.
Tiniként lázad ellenük, hülyének nézi őket, diadalittasan fedezi fel, és nagyítja hatalmasra a legkisebb hibájukat is.
Amikor a saját lábára áll végre és nincs többé ok vagy alkalom konfrontációra, onnantól megint átmennek a biztos háttér kategóriába, akikhez lehet fordulni, ha valami baj van, meg lehet kérni őket, ha segítség kell. Akiket bármikor fel lehet hívni, ha az embernek nyűgje van, vagy csak nem jut eszébe egy kaja receptje.
De aztán egyszercsak villámként hasít az emberbe a felismerés, h. nem lesz ez mindig így!
Egyre fogynak az évek, hónapok és napok, amit még együtt tölthetünk, amíg még hallhatjuk a hangját, amíg még láthatjuk.
Aztán pedig ... nem lesznek többé!
Elég nehéz ezt feldolgozni.
Az ember próbálja visszagyömöszölni a tudatalattijába, de mindig jön valami, ami előhozza. Hol egy temetés, hol egy blogger bejegyzése. Pedig nem akarok tudni róla! Nem akarok ezen is töprengeni, h. vajon mennyi van még vissza együtt!
Azt akarom hinni, h. mindig itt lesznek, hogy mindig felhívhatom őket, hogy bármikor átmehetek hozzájuk, ha úgy adódik!
Nagyanyám kb. annyi volt, amikor elment, mint anyám most. És én szűkölve gondolok arra, h. a fiam lesz-e annyi, amennyi én voltam akkor amikor eltemettük nagyanyámat, mire anyámat temetjük majd?
Mennyi idő adatik majd nekik unokázni?
Ezért is nehéz dolog elköltözni innen, elmenni 70 kilométerre, mert úgy érzem, őket rabolom meg minden nappal, amit nem tölthetnek a fiammal!
Amikor nagyanyám meghalt 10 éves voltam és elhatároztam kicsilányként, h. én mielőbb meg fogom szülni a gyerekeimet, h. ők sokkal, de sokkal több időt tölthessenek majd a nagymamájukkal, mint amennyit én tölthettem. Aztán az élet máshogyan hozta.
De remélem legalább annyi megadatik majd az én gyerekeimnek is!

Most azon töprengek, h. vajon hogyan lehet felvenni a fonalat újra? Hogyan lehet gyerekből szülővé válva átvenni a gondoskodás fonalát azoktól, akiktől annyi szeretetet kaptunk kisgyerekként, és hogyan lehet azt megosztani immáron?
Hogyan lehetünk egyszerre gyerekek, akik gondoskodást várnak el; szülők, akik gondoskodnak egy gyerekről; és gyerekek, akik gondoskodnak a szüleikről?
Hogyan lehet ezt egyszemélyben megtenni?
Hogyan lehet gyengéden és fokozatosan megfordítani a dolgot? Kell-e, lehet-e átvenni az irányítást? Hogyan lehet segíteni, de anélkül, h. megaláznánk a másikat?
Hogyan lehet újra megfogni azt a kezet, de immáron nem belecsimpaszkodva, hanem támaszt adva?