Euthanázia?

Ma éjjel elérte a második szélütés. Most ugyanúgy fekszik, félig az oldalára dőlve, mint 2 éve.
Akkor csodával határos módon túlélte. Valahogy emberfeletti erővel talpraállt, megtanult újra enni, inni, tisztálkodni. Igaz kicsit féloldalas maradt és szinte biztosan nem lát a bal szemére, de a számára rendeltetett szűk tér egy kis szeletét még így is aránylag jól belakta.
Ha nehézkesen is, de tudott közlekedni az etető és az itató között, nagy nehezen felvergődött a kalitka aljából a rúdra, némi fröcsköléssel minden reggel megfürdött az ivóvizében, mert a kalitkaajtóra akasztott madárfürdő már elérhetetlen messzeségbe került.
Elképesztő, h. a tartás és az élniakarás milyen hatalmas erő, még egy ilyen piciny testben is!
De hiába volt minden, ma éjjel megtörtént megint.
És nem tudom, h. ezt képes lesz-e megint legyőzni.
Reggel felmerült az euthanázia gondolata egy pillanatra, ahogy néztem, amint fekszik a kalitka alján, lábával görcsösen kotorva az aljzatban.
Én nem szeretnék így élni, ha majd rám is ez vár.
De ki vagyok én, h. elvegyem, amit nem én adtam? Mi jogom lenne hozzá?
Egyszer már megtettem. Tettük. A kutyánk. Nagyon beteg volt. Rákos. A végén már maga alá pisilt és sírt a fájdalomtól. És csak feküdt a helyén és remegett.
És akkor a családi tanács úgy döntött, h. ennyi. Nem hagyjuk szenvedni tovább, mert az nem humánus. A régi jó állatorvosunk nem vállalta, egy vadidegent kellett kihívni a feladat elvégzésére. Talán jobb volt így, mert meggyűlöltük.
A kutya tudta. Tudta, érezte, h. ez az ember miért jött. Úgy bújt hozzánk, menedéket kérve, de már nem volt visszaút.
Sohasem fogom elfelejteni a szemét. Ahogy nézett ránk, mielőtt kialudt volna benne az élet utolsó szikrája. Azt nem lehet leírni....
Akkor eldöntöttem, h. nem ölök soha többé. Még akkor sem, ha muszáj.
Nincs jogom.
És nincs is erőm felvállalni a döntés felelősségét és a döntés következményeit. Hiába humánusabb.
Egyet tehetek: megkönnyítem, ami még hátra van.
Megyek, veszek szemcseppentőt, h. a csőre sarkába be tudjam juttatni a tápszert és a vizet, h. ne halljon éhen és szomjan. A többi már rajta múlik.

De kérek mindenkit, aki ezt olvassa, ha valaha én kerülnék ugyanebbe a helyzetbe, felejtsék el mindezt és csak azt jegyezzék meg: én nem akarnék így tovább élni!
Én nem vagyok olyan erős, mint ez a kis kanári itt.