Tocsi a langyiban

Lépni kéne! Dönteni.
Mert egyenlőre csak itt tocsizok a langyiban, ahogy öcsém mondaná.
Az élet alapja a változás.
Körülöttem mindig minden változott, amióta csak az eszemet tudom.
Ma azt mondják a pszichológusok, h. egy gyereknek állandóságra van szüksége az első években.
Hát ehhez képest az első 18 évem folyamatos változások közepette zajlott.
De azt mondom, ha az intelligencia a körülményekhez való alkalmazkodás egyik művészete (a másik a kreativitás, de erről majd egyszer külön), akkor ez az állandó változás inkább szolgált előnyömre, mint hátrányomra.
Aztán egy ideig túl egyhangú volt az élet, most viszont megint érzem azt a különös belső feszültséget, ami ilyenkor jelentkezni szokott.
Mintha lenne legbelül egy kisördög, aki bököd, h. "Hé! Gyerünk! Ne lazsálj! Lépj! Hahó! Tenni kéne vmit! Gyerünk!". De még nem tudom, h. mi lenne a jó, és tehetetlen vagyok, mint egy hatalmas szikla a meredély szélén.
Nő a feszültség, egyre jobban. Ilyenkor elkezdenek fogyni a körmeim szép lassan. Gyerekkoromban azt mondta a pszichológus, h. szorongás. Nem, ez nem szorongás. Ez döntési helyzet, amikor tudom, h. vmit meg kéne tenni, de vmi még visszatart.
Akkoriban az olvasás volt a fő bűnös. Annyi mindent kellett volna csinálni: enni, rendet rakni, elmosogatni, aludni menni, de nem eresztettek a betűk. Fogoly voltam. Csak még ezt az oldalt, csak amíg kiderül, h. mi történik a főhőssel. Ez ugyanolyan függőség, mint az alkohol, a kábítószer, a cigi, és a mai nőknek a szappanoperák (amik ráadásul, mindig pont a legérdekesebb résznél érnek véget, bár az adott epizódban lényegében nem történt semmi, ami két mondatnál hosszabban lenne összefoglalható).
De ez még nem lett volna baj, ha egy alapvetően lusta, link, felelőtlen élőlény lettem volna, akinek valóban tökéletesen megszűnik a világ az olvasás közben.
De nem! Nekem sajnos itt van ez az átok, ez a rabszolgahajcsár belső hang, ez az ördög, ami folyton ott duruzsolt: " Mindjárt hazajönnek! Szalad a szobád! Még nem mosogattál el! Le fognak cseszni! Ha megkérdezik mit csináltál egész nap, mit válaszolsz? Olvastál? Olvastál?????? Az nem magyarázat! A könyv megvár, le lehet tenni, majd elolvasod, ha rend van!"
De persze nem hallgattam rá, mert a betű, az mindennél érdekesebb, az szent, az az élet, azon kívül semmi nem fontos.
De a rohadék sosem hagyott békén és ahogy már lenni szokott, a feszültség utat tört a legelső önpusztító tevékenységben a körömrágásban.
Ami aztán kötődött az olvasáshoz, mint Pavlov kutyájában a csengőhöz a nyálelválasztás.
Függő lettem. Könyv- és körömrágás függő.
De ennek hála nem szoktam rá semmi másra, mert idejekorán megtapasztaltam, h. aki függő, az függő marad egy életre.
Én is csak időszakosan vagyok "tiszta". Amíg nem kezd el zrikálni a kisördögöm és nem kényszerít választás elé.
Mint most. Lépni kéne, mert nincs mire várni. Ha várok, akkor tuti nem következik be az, amire várok és ami miatt már jóideje jegelek mindent. Lépni kell, mert majdcsak lesz valahogy (Micimackó is megaszondta: "Úgy még sosem volt, h. valahogy ne lett volna!"). Lépni kell, mert ez, amit csinálok, lassan kimeríti a széllel szemben hugyozás fogalmát, az pedig nem működik!
Hányszor hallottam: " Csak akarni kell, mert amit nagyon akar az ember, az végül valóra válik!"
Egy frászt! Amit nagyon akar az ember, az a legritkább esetben válik valóra, vagy, ha mégis, akkor már későn. Megkapod, nesze, örüljél! Hát jó az?
Persze lehet vágyni vmire, de nem megoldás a tűzön-vizen át! Hagyni kell, h. új vizekre vigyen a sodrás.
Tenni kell érte, elősegíteni, de nem mindennel szemben küzdeni érte, mert akkor kisiklik az ujjaink közül. Vki írta egyszer, már nem tudom hol olvastam: "ha nagyon szorítod, kicsúszik a markodból, kifolyik az ujjaid közül és végül nem marad a kezedben semmi sem."Hát ez van.
Azt hiszem, a nagy akarás helyett másfelé kéne venni az irányt. Lépni végre, aztán a többit majd meglátjuk. Még az is lehet, h. jó lesz a vége.