Útrakész lelkek

Jóformán egyszerre kerültek az intenzívre, holott semmi közük egymáshoz.

Az egyik eleve hatalmas hendikeppel indult neki az életnek, bár a körülötte élők ebből nem csináltak akkora tragédiát, mint manapság. Nagyanyám valószínűleg jó darabig fel sem fogta, h. elsőszülöttje más, mint a többi kisfiú. Az első napokban még talán találgatták is, h. kire hasonlít a gyerek. A gyerek, aki pedig már akkor az arcán hordozta az átkot. Az átkot, amit a korosodó apa hozott rá. Ma bármely gyakorlott szülész első pillantásra felismeri a bajt, akkoriban semmit nem tudtak róla. Még nem volt utrahang, nem volt AFP, nem volt kombinált teszt, a születő gyerek valóban meglepetés volt. Zsákbamacska. Ki mit húz. Nagyanyámnak nem volt szerencséje.
Hogy ő mindezt hogyan fogta fel, azt sajnos nem tudhatom. Nem tudom, mikor kezdett el sajogni benne a gyanú, h. valami nagyon nincs rendben. Akkoriban nem volt védőnői hálózat, nem volt korai fejlesztő, nem voltak gyógypedagógusok.
Nagyanyám viszont véghezvitte a csodát, egyszemélyben volt korai fejlesztő, logopédus, pszichológus, gyógypedagógus. Elérte azt, amit el lehetett érni. Megtanította írni, olvasni, minimális szinten számolni. Elérte azt, h. később hosszú éveken keresztül el tudja látni magát és az apját, akivel ketten maradtak.
Nagy teljesítmény volt tőle, de sajnos felőrölte minden ellenállását, amit egy kis csoport gyorsan szaporodó sejt hamar ki is használt. Nem sokkal apámék esküvője előtt temették.
Vajon a kisfiú, aki közben felnőtt, mennyit fogott fel abból, h. a világ közepe hirtelen megszűnt? Meddig kereste a mamát, aki nincs többé?
És nagyapám? Mi lehetett az első gondolata, amikor a temetés után kettesben maradt a fiával, aki örökre gyerek maradt? Vajon miatta nem nősült újra? Vagy csak beletespedt a mindennapok szürke egyhangúságába?
Apám 15 éven át kérte az áthelyezését, h. mellettük lehessen. Mire megkapta, már nagyapámnak sem volt sok hátra.
Apám ekkor döbbent rá, h. az öreg semmit nem intézett el, amit kellett volna. Se gyámság, se rokkantsági támogatás, se semmi, talán még személyit sem csináltatott az elsőszülött fiának. Csak éltek bele a világba.
Innentől indult a küzdelmek sora: először orvosi igazolás arról, ami tény. Némi küzdelem a bizottsággal, amely FÜV-re akarta visszahívni. Orvosoknak elmagyarázni, h. ez a betegség nem fog meggyógyulni jövőre sem. Kiselőadás genetikából.
Aztán pszichiátriai szakvélemény, h. ne dugják sárgaházba, mert se nem ön-, se nem közveszélyes és 20 évig egész jól eléldegéltek a papával.
Aztán szocotthon intézése. Elfekvők és még elfekvőbbek kirostálása után végre megtalálni azt, ami aztán hosszú évekre otthon lesz otthon helyett.
Kisebb affér, melynek során gyorsan cselekvőképtelennek nyilvánították, mielőtt némi rábeszélés hatására a szocotthonra hagyná végrendeletben a szülői ház árát ( amit apám meggondolatlanul egy számlára tett be a bankba az ő nevére, később pedig gyámként már nem nyúlhatott hozzá többé.) De nincs harag a szocotthon részéről, csak próbálkoztak, hátha.
Aztán pár nyugodt év, majd szilánkos combnyaktörés és onnantól fekvés.
Más simán belehalt volna. Kedves, aranyos nagyikákat pár nap alatt elvisz a tüdőgyulladás v. a felfekvések elfertőződése. De apámék jól választottak intézményt, itt úgy megápolták, h. semmi ilyesmi nem történt. Csak csúszott szép lassan át a vegetatív állapotba.
Most két ünnep között bevitette a szocotthon orvosa a Megyeibe, mert 3 napja nem tudják sem etetni, sem itatni. Megyei visszadobja, nincs hely. Doki beküldi a Klinikára, ott diadalmasan mutatja apámnak az ügyeletes doktornő az állon lecsorgó folyadékra, h. ő meg tudja itatni, akkor a szocotthon is el kell tudja látni. Telefonok, ide, oda, végül mégis benntartják, infúzió, tápszonda beültetés. Vérnyomás 80/ , láz. Gyulladás van valahol. A ziháló légzés nem sok kétséget hagy a "hol" felől.
De még bírja.
Meddig?
És minek?

A másik rosszul döntött, és ezt a rossz döntést nyögi 3 nemzedék.
Férjhezment, majd rá egy hónapra elvált, mert a férfinak már volt egy gyereke mástól.
Mire kiderült, h. lesz egy tőle is, már nem volt visszaút.
Nem tudom, felmerült-e annak a gondolata, h. elveteti. Talán már késő volt? Vagy a vallás, a falu nyelve nem engedte, h. megszabaduljanak a gyerektől? Megszülte, hogy aztán ne szeresse soha egy pillanatra sem.
Milyen lehet egy ilyen átokkal együtt élni? Egy gyerekkel, aki örökké azt az embert juttatja eszünkbe, aki tönkretett és megalázott?
És milyen lehet egy kislánynak, aki csak azt látja, h. eltaszítják, pedig nem követett el semmit? Milyen lehet szeretetlenül felnőni? Aki nem kap szeretetet, az később maga sem képes adni. Micsoda szülői példa, követendő minta állt előtte minden nap?
3 nő egy házban, akik folyton marják egymást. Már a dédi is egyedül nevelte a lányát és most az is a sajátját.
Nem csodálom, h. a kislány felnőve korán házasságba menekült inkább.
Férjhez ment egy férfihoz, aki szeretett volna egy kislányt, de ő mindig fiút szült neki. 5-ször.
Aztán elvált, mert....... Nem tudom.
Talán az öt gyerek, talán a férj kicsapongó életmódja, talán egy másik nő a férj életében? Vagy talán az ő házsártossága, keserűsége volt az, ami elűzte a férfit?
Mindenesetre egyszercsak újra ott ült a 3 nő a régi házban az 5 gyerekkel. És mindenki tette a dolgát, mert muszáj volt, de a régi és új sérelmek izzó parázsként kushadtak a felszín alatt.
Sok év eltelt, szétköltöztek, mindenki járta a maga útját, a fiúk is kirepültek a szülői ház jégverméből. A dédi is meghalt. A néni magára maradt. Osteoporosis, combnyaktörés, de ebből még kilábolt, ha csak bottal is. A háta addig hajlott, h. már csak ülve tudott aludni, párnákkal feltámasztva.
Az sem zavarta, h. 10 fok volt a házban telente, mert a villanyszerelő közvetlenül a konvektor fölé szerelte a termosztátot, kitartott.
Végül az robbantotta ki magányából, h. a szomszéd házba betörtek. A félelem nagyobb úr a viszálynál is. Mégis inkább odaköltözött a lányához.
Hogy aztán még pár évig marhassák egymást. Nem tudtam úgy beszélni egyikükkel sem, h. ne mindig valami rosszat mondjanak, nem csak egymásra, mindenkire. Áskálódás, uszítás, gyűlölködés. Ez maradt nekik.
Egy hete elesett és eltörte a combját és a karját, megműtötték, de aztán a kórházban történt valami és elveszítette az eszméletét. Most intenzíven van. Csövek lógnak ki belőle. Unokái siratják, anyósom......... nem igazán.
Talán még felépül.
Minek?

Két ember.
A tudatuk egy a fájdalommal. Az életük meghosszabbítása csak a szenvedés meghosszabbítása.
Az életük?
Mindkettő átkot hozott magával, amivel nem bírt megküzdeni.
Szép életük volt? Aligha.
És most lassan pont kerül a végére. Talán.